Onnantól, hogy  az ember járt az űrben, már másképp néz a Napra.

"Mindannyian csillagporból származunk"

mondja a csillagász. Megszületünk, de a láthatatlan köldökzsinór továbbra is összeköt minket. A Nappal, s mindennel, ami létezik a világegyetemben. Egymással is. De a mi mindent megvilágító és átmelegítő csillagunkat a világűrt megjárt kiválasztottak másképp, kicsit jobban ismerik.

Az isteni marionett részei vagyunk. Nemcsak mi magunk, hanem az események is.

Összetartozik minden.

A Sors néha fúj egyet a selyemszálak szövedékén.

Megtölti élettel. A számtalan fuvallat, gyönge szellő, orkán, vagy épp mindent elsöprő erejű hurrikán fújja tele száz, meg száz színnel. Ettől nem unalmas, mindig más a nóta.

Mi pedig együtt táncolunk minden dallamal, úgy, ahogy a szél fütyül.

Szélcsengő. Az egyik legbeszédesebb ajándék. Együvé tartozásunk makettje az öröklét terepasztalán. Sokmindenben különbözünk mi, fém keménységű, bambusz szakítószilárdságú hosszú, zömök, vagy tökéletesen gömbölyű csengettyűk. Szólunk érces hangon, fuvolázva csilingelünk, kíméletlenül koppannak mondataink egymás kemény fején. A megkomponált muzsikában viszont, amely általunk szólal meg, ott a harmónia.

Megnyugtató, Egyetemes Harmónia.

Felakasztottak minket egy faágra. Egy ponthoz tartozunk, összetart minket a központi elem. Fékez, lecsendesít. Még a legtávolabbi, legkisebb sípocskát is. Ő ritkán szólal csak meg, hatalmas fuvallatra van szükség hozzá. Nagyon kell fülelni, mert a legritkább esetben derül csak ki, milyen szép!

Minden emlékezetes helyről, amerre járok hozok magammal egy követ, mint az indiánok. A kert, melynek tudom nevét is, virágát is ezektől a kis mondatvégi pontoktól csak még több történettel ajándékoz meg. Mindből egy emlék meséje hallatszik. Vajon jó lenne, ha hoznék egy-egy szélcsengőt is? Attól tartok, az idegborzoló túlzás volna. Pedig micsoda üzenetet hordoz! Így csakis a legemlékezetesebb világok képei kísérhetnek haza.

Sári, a Tenerife fekete szikláiról származó sárkány- szélhárfa minden szellőjárta sípjának koppanása visszaröpít a szép időkbe. Ha ránézünk, a boldogság felvillanó képkockáival ajándékoz meg második otthonuktól távol is.

A káosz csak közelről nézve tűnik annak. Ha kellően nagy távolságból nézzük, látszanak a bent dúló harcok. A középen munkáló gondolat az energia, ami egy gömbbé rendezi az egészet. A buborék falán belül fortyog, áramlik, füstölög, bugyborog.  Az egész történet bent zajlik. Csak elég távol kell állni, hogy látsszon. Kint meg más van. Sok- sok ilyen buborékban sok- sok bentről problémának tűnő helyzet. Minden apró részlete látható, de ki nem jut belőle semmi, mert az erő, ami összerendezi csak a falig ér. S ahogy egyre hátrálunk, szemünk elé tárul a kép. Ezek mind egy kerek mese jelenetei és mi, emberek elsőrangú színészekként játsszuk a szerepüknet. De a mi kezünkben itt a döntés szabadsága. Ha nem tetszik, játszhatjuk másképp. Szebben, jobban, kedvesebben.

Ezt látja az, aki a szélhárfát felakasztotta. 

Van egy olyan érzésem, hogy az asztronauta, miután visszatér, már soha nem tudja úgy szemlélni a Napot, mint korábban. Egyszerű ismerősként, ahogy mi látjuk. Sokkal mélyebb kapcsolat fűzi hozzá. Belé kapaszkodott, mikor a lelkébe hasított a mindennél egyértelműbb kívülállás fájdalma, s halálra rémült néhány pillanatig. Rácsodálkozott időtlen szépségére egy az örökkévalóság üzenetével simogató bensőséges percig. Ott fent is tudhatta, ugyanoda tartozik, mint mi itt, a Földön. Mély, igazi örök barátság alakult ki köztük. Ekképp néz rá minden alkalommal, hálás azért, hogy ott van az égen. Összeköti őket a láthatatlan köldökzsinór.

És van egy közös titkuk.