Locsolni, locsolni, locsolni. Hasznosítsunk újra minden csepp vizet, az esővíz úgyis rég elfogyott.

Ennél többet aligha mondhatok. 

Hiába esett ma egy kicsit, mostanra tönkrement minden. Láttunk már aszályos nyarakat, de ami évről évre történik, annak csak a vak nem látja az eredményét. Ha sem ősszel, sem tavasszal nem esik elég eső, kimerülnek a talaj tartalékai. Hiába mulcsolunk egyre vastagabban, hiába alkalmazkodunk, hozunk létre szépséges szárazságtűrő kerteket, a természet már nem tud kitartani esőtől esőig. A betonkemény föld lassanként feladja a harcot, s nem áll tovább ellen.

A környezetvédelem témája mindig necces. Tudjuk, mit műveltünk magunk körül mi, emberek. Azt is, mit kéne tennünk, hogy kihúzzuk a bolygót ebből az elképzelhetetlenül méltatlan helyzetből, amibe belerángattuk a saját kényelmünk, pénzéhségünk, anyagba ragadt telhetetlenségünk miatt. De képesek vagyunk bármit is megtenni érte úgy igazán? Legtöbbször ezen a ponton toljuk el magunktól kelletlenül a témát. Még belegondolni is olyan kényelmetlen. Legjobb esetben is szelektíven gyűjtjük a szemetünket, talán- ínséges mindennapjainknak is lehet hozzá némi köze- újrahasznosítunk ezt- azt. Vegetáriánusok, vegánok vagyunk, textilszatyorral, kosárral járunk bevásárolni és úgy érezzük, mi megtettük a magunkét. Túlméretezett otthonaink kényelméből nézzük végig, ahogy pusztul a sarkvidék, hagyjuk, hogy a "nép szolgái", a politikusok saját zsebükre irtsák az esőerdőt, engedjék tele méreggel a vizeket, adják át az enyészetnek tavainkat, s velük teljes életközösségeket. Félrefordítjuk a fejünket, feltesszük a kezünket, vagy egymásra mutogatunk. 

Emlékszünk még a gyermekkorunkra. Tekintélyes méretű Búvár Zsebkönyv tornyunk tele volt olyan állatokkal, melyekből mára hírmondó sem maradt. Azt mondják, nem az egyéneken múlik. Amíg ipari méretekben folyik a pusztítás, tehetünk bármit, a katasztrófa elkerülhetetlen. Szerintem pedig szégyenletes dolog nem megtenni mindent, amit csak lehet! 

Az elmúlt szezonokban végignéztük, ahogy évről évre lassacskán teljesen elfogytak fejünk felől a szúnyogvacsorát fogyasztó fecskecsaládok. A talajlakók egyre szűkebb nedves földterületen osztoznak, gyengébbek a növények, kisebb, kevesebb virágfejet nevelnek. Fogy a gyümölcs - zöldség, nincs már dió, mandula! És idén, hiába is várom, nem érkeztek meg a szenderek! Elkerülnek a fecskefarkú lepkék, pedig a hatalmas méhlegelő felől még így is, még most is lázas munka hangja hallatszik. Tudom, hogy néhány év alatt egyre csendesebb lesz az is. Hogyan adhatnék tanácsot, mikor én magam is tanácstalan vagyok? Ne haragudjatok, Kedves Barátaim, nincs júliusi jótanács. Az én tudományom itt most egy percre megállt. Talán holnap új erőre kapok majd...