Megesik időnként, hogy elfárad az ember... Januárra szinte mindannyiunk lelkéből kiég néhány apró darab.

Véget értek az ünnepek. Az idáig ezres fordulatszámon pörgő női-, férfilélek törvényszerűen lelassul. Energiánk utolsó szikrácskái elfogynak, elégnek a Karácsony emlékében, kihúnynak az utolsó tűzijátékkal együtt.

Mi sem természetesebb. Megtörténik akkor is, ha nem akarjuk. De ha hagyjuk, hadd jöjjön, átengedjük magunkon és megéljük az elmúlást, akkor megmutatja magát a lényeg.

Az új irány. Alaposabban szemügyre véve, ujjaink közt megforgatva átnézhetünk rajtuk, mint  üveggolyón -mind magában rejti egy jövőbeli történet lehetőségét- és szépen sorba rakosgathatjuk az izzó kis parázsdarabkákat. Ezekre a belső útjelző fénypontocskákra pillantva megláthatjuk a melankóliából kivezető ösvényt. Már nem is olyan kilátástalan! Lépésről lépésre, aztán meg egyre sebesebben futva, száguldva vágunk neki az évnek.

S már magasabbról is tisztán látható! Magunk és mások számára. Ehhez a lendülethez könnyen, szívesen csatlakoznak azok, akik velünk haladnak. Visz magával mindannyiunkat. S ahogy telnek a hetek, hónapok, egyre többen, egyre erősebben akarjuk ugyanazt, mind magabiztosabban tesszük a dolgunkat.

De a gondolatot a szürke január ébresztette. Kellett hozzá a befelé fordulás, a semmivel szembenézés bátorsága. Ez pedig mélyen bennünk, mindentől távol kelt életre. A lényeg ott született, ahol csak egy- két igazán fontos apró fénypont látható. A lényeg most születik.