Egyre gyakrabban látni banánfát Magyarországon is. Pécs utcáinak mediterrán fuvallatait követve, fülledt szegedi sétákon, mind forróbb déli lejtőinken barangolva már- már ismerősként üdvözölhetjük a hatalmas, madártollszerű leveleket. De varázslatos virágát megpillantani még mindig különleges kiváltság a honi növényimádó szemek számára. 

Minden adott az örök tavasz szigetén, Tenerifén, Az Atlanti- óceán hullámaiból előbukkanó Kanári- szigetek legnagyobbikán ahhoz, hogy az ember érezze, milyen apró. Üldögél. Körülötte víz, ameddig a szem ellát. Alatta a többezer méteres mélységből kiemelkedő vulkán- épp csak a feje búbját dugja ki a végeláthatatlan, felhőtlen égbolt felé. Az Agatha Christie képzeletét is lángra lobbantó sziklafalak lábait ostromló hullámokat a parthoz közeli hullámtörők emeletes háznyira szelidítik. Még a legföldhözragadtabb elmén is átsuhan itt néhány emelkedett gondolat.

És aki szeretné még ennél is kisebbnek, könnyebbnek, légiesebbnek érezni magát -fogyókúra nélkül-, menjen el a BOTANIKUS KERTBE, Puerto de la Cruz- ba! Vegyen fel kényelmes ruhát, ami sehol sem szorít! A tökéletes illúzió kedvéért.

A kert összesen három napon tart zárva. Nagypénteken, újév napján és... Karácsonykor, december 25- én! Naná, hogy aznap indultunk útnak! Némi gyanakvásra adott okot, hogy őrült igyekezetemben a kapu felé már az úttest túloldaláról felfigyeltem egy angol úriemberre, aki diszkréten és alig észrevehetően próbált bemászni a kert 4 méter magas kerítésén. Poénból jelezte, hogy kíváncsi lenne arra, ami odabent várja. Sajnos, a rácsok között bekukkantva sem lehetett többet látni, ezt tapasztalatból állíthatom. Szóval másnap visszatértünk... 

A reggeli találkozás a sziget jelképével, egy nagyfejű kicsi gekkóval azt súgta, jó napunk lesz! 

Az lett. Betoppanva a lélegzetem is elállt. A nyirkos trópusi levegő és a pillanat ünnepélyessége egymással vetekedve nehezedett a mellkasomra. 

Nem kellett megerőltetem magam, hogy pontosan tudjam, mit érezhettek a konkvisztádorokkal érkező növényvadászok, mikor Amerika partmenti homokjában gázolva eléjük tárult az Újvilág! Ugyanazzal a fülledt sóhajjal fogadott engem is a dzsungel.

A banán?!...Sosem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor először megláttam! És még egyszer, azonnal, hogy tényleg elhiggyem. Ez EKKORA! A legnagyobb virág, amit valaha láttam! Persze magától értetődő, hogy lila. A kedvencem! Egy hatalmas mélylila trópusi csoda. 

De nemcsak a banán! Mintha Gulliver fogná a kezemet, s kalauzolna az Óriások Földjén. Az első lépéseimet a fákon egymás mellett üldögélő ezüstszakállú gigászok figyelték- szakállbroméliák. A kert őrzői. Alattuk kálák, orchideák, csak természetes....

De az igazi katarzis a sarkon túl várt rám. Örökre a retinámba égett a kétszáz éves fekete fügefa képe! Az Ausztráliában őshonos matuzsálem kedvező körülmények között akár 60 méteresre is megnő. Az erdőkertek Gandalfja! 

Önmagában emiatt a tündérfalu miatt is érdemes volt ellátogatni ide. 

Pompás életközösség. 

Permakultúra a javából!

Még a talajban is hemzsegnek az élőlények. S a lágyszárúak, a cserjék, meg a lombkorona szintjén kívül a megszámlálhatatlan zegzug, odú, hasadék és az évszázados elfásult léggyökerek is otthonul szolgálnak sok növény és állat számára. 

Hol egy különleges pillangó, hol egy hívogató illatfoszlány vitt tovább állomástól állomásig, máskor papagájok rikacsolták, hogy ideje megnézni, mi rejlik a következő növénytársulás mögött. 

A park szabályos téglalap alakú. Létrejöttének elsődleges célja pedig a kutatás, a trópusi egyedek akklimatizálása és Európába költöztetése volt.

Az élményparkokhoz, meg a tájépítészek által tervezett kastélykertekhez szokott európai számára múzeum érzetét keltheti az elrendezés. De a hozzám hasonló őrült, a botanika szerelmese ezt észre sem veszi. Őt négy földrész felfedezésre váró fajainak ezrei csábítják ágyástól ágyásig.

Fél méterrel a föld felett lebegtem végig a két órás sétát pálmák, orchideák, különlegesnél különlegesebb egzotikus növények között. Ennyi elég volt a családnak. Ettek valamit, én pedig kaptam még egy kis időt. Egyedül a kerttel. Megállt az idő.

A folyton dolgozó locsolócsövek keltette pára fátylát csak a mindent átható illat tudta újra, meg újra kettészelni még ünnepélyesebbé varázsolva a délutánt. 

Én pedig hálát adtam a XVIII. századi ember kíváncsiságáért. A vágyért az ősi világok megismerésére, a titkos tudásra. Új gyógyfüvek, csemegék felkutatására. És az örök szépség birtoklásának illúziójáért. Mert abban a kitüntetett pillanatban én is részesültem belőle.

Köszönet, bátor növényvadász elődök! 

És kösz, kicsi gekkó! Sosem feledlek!