Egy kalandos életet megélt, szép korú bölcs ember egyszer a következő történetet mesélte nekem: Évtizedeken át nevelt bonszaiokat. De igazi vén törpefákat, nem holmi kezes szobakőrist. Nagy műgonddal, szeretettel kurtította, metszegette őket, latba vetve minden szakkönyvekből szerzett tudományát. Aztán egy szép napon rápillantott az egyik ősöreg, töpörödött fácskára.  Megesett a szíve az éveken át girbegurba drótokkal irányba állított kis matuzsálemen. Eleget szenvedtél, barátom- gondolta- elengedlek, légy szabad, légy önmagad! Kihúzta a béklyókat a csöpp bonszaiból. Az pedig néhány hónap alatt szertelen, formátlan, vidám kiskamasszá változott. Az öröklét egyetlen szempillantásnyi töredéke alatt kócos koronája mélyére zárta az ember szemének tetsző műremeket. 

Ilyen szeretnék lenni én is, ha öreg leszek. Mekkora bátorságra, milyen rugalmas lélekre van szüksége egy idős kertésznek ahhoz, hogy ha kell, egyetlen tollvonással áthúzza évtizedek emlékezetébe vésett történetét!

Soha többé nem nevel bonszaiokat.

Attól az egyetlen döntéstől mindketten megfiatalodtak.