Megint vége a nyárnak...

Vonul felettünk ezernyi seregély, 

Pettyezett a látóhatár.

De jön, csak jön az éj- fekete

repülő szőnyeg,

csőr nem nyílik, csupán szárnyak

suhognak,

összeverődnek. 

A szívveréssel egyberezonál. 

Mindegyre ontja az erdő

száz szövőszéke

hátunk mögül, 

csupasz ágai, csattogó koronák. 

A létezés gyönyörű egyértelműsége 

Zakatol mindenben és mindenen át.

Táncolva lobog alattuk

szárítókötélre akasztott lelkem,

Száműzetésünknek ad otthont az ég 

Ráhímezte réges rég útlevelét az Isten.

Most egy-testükben feszül ki fölénk.

Szállunk velük együtt

gondolatban Délnek

Rásimult a szőnyeg selymére a vágy.

Szárnycsapásuk allegrója

tovarepít minket

Ki tudja? Dobjon ki akárhol odaát!

Papirosuk az ég szélte-hossza.

A szív metronómja lüktet fél világon át

És könnyedén elviszi magával  

Útjára az eleven égi kotta

Soha meg nem szűnő dallamát.

Aranyszállal körbeöltött

Délre nyíló résen

Lestünk most keresztül,

Az idő, mint annyiszor, örökre megállt.

A pillanat szülte varázslat

Ajándék az ősztől.

S ezt is, mint mindent, Veled éltem át.