A tökéletesség mindig természetes. Mint a tehetség. Amivel tehetünk másokért. Nem gondolkodunk rajta, mert ott van. Mindig is ott volt. S amikor formát ölt, meglepődünk: Hogyhogy ez eddig nem létezett? Hisz oly magától értetődő. Tudjuk, természetes.
Kifújom: Szép lassan, jól átgondoltan megvalósítom. Minél hosszabban, annál inkább kiteljesedem benne. Mint a dallam a magyar népmesék madarának csőrei közül. Kikerekedik, kivirágzik valami gyönyörű még az utolsó kis levegőfoszlánnyal is.
Minél nagyobb az elszántság, minél mélyebbre megy, minél tisztább a belélegzés, annál hosszabb, teljesebb, cifrább a kilégzéssel világra jövő eredmény.
Ülök az orvosi váróban. Aranyszínű csomagolópapírral, izzósorral megrakott papírzacskó landol az orrom előtt. Pedig még csak november közepén járunk. Egy Anya. Gondoskodik. Milyen jó volt, hogy az én anyám is így csinálta. Milyen kár, hogy ez belőlem hiányzik! Az övé a gyakorlat, nekem marad az elmélkedés. Biztos ő sem szeret itt lenni. Két vásárlás arany csomagolópapírjai közé rejti a félelmét. Engem meg elvisz az ábrándozás..
Az Erdőszéli Házikóban majd minden télen, Karácsony előtt különleges adventi koszorút készítünk. Mézeskalácsból. Csokoládés és világos tésztából együtt gyúrjuk, szaggatjuk, díszítjük a pompásabbnál pompásabb elemeket. S a végére összeáll a mindenki keze nyomát magán hordozó, egész decemberben illatozó, a vasárnaponként a gyertyafénytől csak még ünnepélyesebb hangulatot szívünkbe csempésző, remekbe szabott adventi koszorú. Idén dallamvirágot csicsergő madarak is lesznek rajta!
Hamarosan én következem. Rajtam a sor...
17 dkg liszt
1 teáskanál őrölt gyömbér
1 teáskanál fahéj
6 dkg vaj APRÓRA VÁGVA
10 dkg méz
1 tojás sárgája
FÉL teáskanál szódabikarbóna
csipetnyi só...
Nagy lélekzettel mindent magamba szívok: akaratot, tudást, igazságot, szépséget.
........Aztán jön a csend.......
.........Légzésszünet........
....Megállok a hegy tetején...
.........lecsendesítem,összerendezem......
És szépen, lassan kiengedem. "Egykedvű" nyugalommal. Egy a kedvem. Egy az állandóval, egy a céllal, egy a csőrömet elhagyó cirkalmas kis szóvirág gyönyörűségével.
Van a biokertben egy hatalmas Nordmann fenyő. De én még mindig aprónak, sebezhetőnek látom. Ő volt az első, akit megmentettünk. Mintha Frances Hodgson Burnett írta volna a történetét. Az erdő az utcáig ért, mikor rátaláltunk. Sokszoros durva dróthálóba zárva sínylődött szegény. Akár kockára is rághatták volna a vaddisznók: kilógtak bársonyos ágai a súlyos, négyszögletes kalodából. Pedig valaha valakik pont tőlük akarták megvédeni. Csak aztán elfeledkeztek az egykori kis karácsonyfáról, akit minden bizonnyal szép emléknek szántak. S ahogy keszekusza, viharok tépázta családjuk darabokra hullott, úgy feledkeztek meg róla is. Úgy nőtte ki a biztonságul neki szánt kalitkát, s lepte el az akácos szövedéke, míg rá nem találtunk és lettünk méltó családja, ő pedig a mi egyre hatalmasabb büszke kerti karácsonyfánk.
A Lélekzet Háztömbjében felvillannak a pilácsok. Minél sötétebb van odakint, annál több kis belső fény gyullad fel. Fényárba borulunk- izzósor a karácsonyfán és átvilágítjuk, áthatjuk, megsemmisítjük a sötétséget. Lelkünk legeslegmélyebb rétegeiből szólva, cselekedve, ki-, belélegezve. Csak igazat teremtve.
Nem vagyunk egyformák. Nem tudjuk mindannyian csillogó papírba csomagolni az érzéseinket. De a hideg folyosókon reszketve mindig rányithatjuk szemünket a bennünk lévő mesékre. Lecsendesíthetjük az agyunkban, szívünkben zakatoló félelmeinket. Fújjuk ki magunkból, s a vége legyen gyönyörű és nyugodt!
Menjünk így a decemberbe! Várjuk így a Karácsonyt! Álljunk meg így, szeressünk így, adjunk így! És figyeljük mindvégig a lélegzetünket!
