Háát, mit mondjak? Nem ment zökkenőmentesen. Az alapítóról elnevezett fapados légitársaság, ami számtalanszor oly nagy elszántsággal és leleménnyel, annyiféleképp szívatta már meg utasait most is hű maradt önmagához: két Ferihegyen tett megelőző látogatás sem volt elég nekik, hogy tájékoztassák az Utazót, csak sikerült kifosztaniuk minket. Megcsinálták, ők voltak a dörzsöltebbek. Drágán megfizettünk a távozásért. Sebaj! Magunk mögött hagyjuk ezt a festői szépségű, lángoktól ölelt kis országot...messzeringó gyerekkorunk világát.
Az egyetlen ittmaradó kis sziget egyelőre a Kert. Ahhoz még visszajárunk. Ne aggódjatok füvek- fák, növények, Kedves Barátaim! Nem hagylak benneteket cserben, csak egy ideig magatokra, tán jobb is így, még vadabb, állatbarátabb lesz a világ szívemnek legkedvesebb hazai szeglete.
A taxis, szomorú kis emberke szépen kidöcögött velünk. Egy szót sem szólt. Néhány hajnali postakocsi talicskán maltert toló életunt melóst meghazudtoló sebességgel, meg egy bringakormányt mindkét kézzel elengedő laza figura elhaladt a bagószagú kicsi kocsi mellett, utóbbi, hajnal négy lévén buliból tarthatott hazafelé. De csak kiértünk. Örökkévalóságnak tűnő órák a reptéren... Azért a végeken reptéri alkalmazottnak álcázva létezik még néhány önzetlen, kedves honfitársunk, így dél körül talán- ha a szelek is úgy akarják, egy másik járattal- Délnek vesszük az irányt! Addig literszám iszom a kávét, miközben a fejem a kezemben pihentetem.
Felszálltunk. Az élményre felpöccintettem évi egy colámat, megadom a módját! Fülembe csengnek a KFT együttes sorai: " Félni akkor kellett volna, mikor felszállt velünk a gép, de ha lent maradtál volna, az tőled nem lett volna szép." Túl az Alpok hegyláncain, meg a fél Atlanti- óceánon ott vár rám a nyugalom, a béke, a hullámok monoton zúgása, s mivel velem jön a családom, az Otthon.
Eszembe jut a taxis bácsi.
Amikor ott döcögtünk orrunkban az évtizedes cigarettaszaggal a hajnali fagyban a Lágymányosi- hídon, arra gondoltam, hogy vajon honnan jött? Repedezettre koptatták az évek a műbőr dzsekit is, meg azt is, aki viseli. És viseli az életét, az éjszakázást, a lépcsőkön caplatást hálós szatyornyi bevásárlásával a hatodik emeletre megsárgult falú otthonába. Nem tudom, mi hajtja. Fogalma sincs róla, hogy az ő világa és az enyém mennyire hasonlít egymáshoz. Ugyanannak a panellakásnak a két kijáratánál állunk. És nem tudom elmondani neki, mert el sem hinné, meg sem hallaná.
Pedig pontosan olyan, mint én. A hátsó ülés rejtekébe süppedve jól elképzelhető: kisfiúként ugyanilyen borzas lehetett a haja nagyratörő tervekkel teli gömbölyű tarkóján. Tele volt reménnyel. Vajon miért vesztette el?
Vajon mihez kell nagyobb bátorság? Menni, vagy maradni? Ő bátran marad, én bátran indulok. Várnak a Kanári- szigetek!!!
