Van olyan, amikor egyszerűen nincs mit mondani. Nem kell beszélni. Olyan pillanatok az életben, amiket tökéletesen vadidegen emberekkel- kortól, nemtől, vagy anyanyelvtől függetlenül- közösen, egyként él meg az ember. Amikor tudod, hogy pontosan ugyanazt érzitek. Csöndben. Egymásra sem nézve. Amit aztán sosem felejtesz el. Ezen a héten kétszer is részem volt ebben az élményben. Mindkétszer a családom társaságában. Földrajz órát tartott nekünk Tenerife, meg az égi- földi Tanító.

Hallottam már korábban is a Puerto de Santiago közelében található természetes medencéről, de arra, ami a kacskaringós, ciklámenszínű murvafürttel és valószínűtlenül hatalmas, vidám sárga tölcséreikből egzotikus, púderes parfümillatot lehelő trombitavirágokkal övezett utcácskák végén várt rám, a legkevésbé sem voltam felkészülve. Akárhány színes képen megnézhettem volna, a valóságot még csak meg sem közelíti egy sem! Egy sárga viragporral borított vidám tündér arcocska megtisztogatása és a családunk férfitagjaival különösen barátságos Kanári- szigetlakó macska alapos megsimogatása után a cél felé vettük az irányt. (Bár a szigeteket éppenséggel a kutyákról nevezték el, a latin "cane" kutyát jelent)

Szeretem a hegyi utakat.

Nemcsak a velük szükségszerűen együtt járó csodálatos panoráma, hanem főként a titokzatosságuk miatt. Mindig valami meglepetést rejt a következő kanyar. Nem tudni, hogy vajon hálóval visszafogott, bármikor nyakunkba gördülni kész kövekkel teli sziklafal, vagy épp mellbevágó, borzongató mélység vár-e mögötte. A jelen embere számára adott és természetes a mindennapok megnyugtató biztonsága, de olykor muszáj halált megvető bátorsággal az Ismeretlen mögé nézni. Érezni a szív lüktetését minden porcikánkban, aztán elfogadni azt, ami jön. Lehet, hogy egy szédítő mélységből feltörő friss fuvallattal telik meg a test és lélek, lehet, hogy az egész előttünk álló út mutatja meg magát. S lehet, hogy egy újabb girbegurba, szűk, aztán meg egyre szélesebb, egyenesebb lépcsősor visz magával lefelé egy varázslatos helyre. 

Ahogyan most velünk történt. 

Félretolt rikító sárga műanyag kordonok jelezték a szépséges mediterrán házak között egyébként alig látható, jelentéktelen kis nyílást. Aztán egy bal kanyar, még egy lépés, és kinyílt előttünk minden irányban az igéző, lebilincselő szépségével és döbbenetes erejével azonnal mellkast- szívet döngető látvány. 

Balra néhányszáz méteres fekete sziklafal, alatta a homokos partot marcangoló fehér habok. Legalább tizenöt méter magasan kavargott a hullámok keltette pára. Közelebb, nagyjából középen egy másik, mintha direkt takarná a teljes képet, csupán zuborgó lényegét, a víz legyőzhetetlen erejét mutatva, s az újabb tajtékos, ki tudja, milyen messziről fékezhetetlenül csakis felé igyekvő hullámokat megtörve. És egy még kisebb, csipkézett testű, a legkisebb a mesebeli óriások között.

S ha már Óriások, a látóhatár jobb felén Tenerife egyik legjellegzetesebb látványossága, a Los Gigantes, az igazi óriások. 500-850 méter magas gigászok egymás mellett, mintha az idők kezdete óta ott állnának. A sziget őslakói, a guancsok szentekként tisztelték ezeket a hatalmas, vulkanikus sziklaképződményeket. A területnek a "Muralla del Inferno"- a Pokol fala,vagy "Muralla del Diablo"- Ördögfal nevet adták. Ez a szent hely jelentette számukra a világ végét. Nem meglepő. Egészen közelről, a sziklák lábánál elterülő strandról szemlélve végérvényesen szembesülünk saját porszem mivoltunkkal. Mindig, ha fölénk magasodnak, amikor hosszasan bámészkodva végre észrevesszük, hogy elrepül előttük egy a méreteikhez képest semmiségnek, apró fénylő konfettifelhőcskének tűnő, egyébként népes sirálycsapat. Minden alkalommal, amikor a felénk érkező "zöld szoba", a szörfösök kedvelt hulláma elkap és a fenékhez szorít egy pillanatra, hogy aztán eufórikus örömmel jussunk újra lélegzethez. A leszelídebb hullám is bömbölve dörgi itt az ember arcába, fülébe, hogy ő a főnök. Igen, a Gigászokkal való személyes találkozás volt az egyik a kettő közül... ezért kalandoztam így el. 

A lépcsősor tetejéről lenézve ők távoli kellékei voltak aznapi látvány- és élményadagunknak. Most, középen pedig ott a lényeg, az erre a napra nekünk szánt felejthetetlen, a kékesfekete természetes medence! Szemben, a kép hátterében jól kivehetőek a szomszédos sziget, La Gomera körvonalai. A medence a bejáratánál kialakított néhány csúszós lépcsőfokon, majd az algáktól még csúszósabb, sekély vízzel ellepett vulkanikus köveken megközelíthető. Két oldalára sziklapihenőket teremtettek a sziget istenei, talán, hogy kedvében járjanak a vándornak. S ha már erre hozta jósorsa, gondoskodtak a tökéletes welness élményről: időnként, ha néhány másodpercnyi huhogás, lihegés, húzódozás után végre megszokta a mindig hűsítő, aztán meg egészen kellemes, 21 fokos vizet, a medence peremén átnyúlva hatalmas hullámokkal simogatja, veregeti meg az arra érdemes vállát, nyakát az óceán. Ezen maga a fürdőző, s a sziklákon vidám, néha kicsit kárörvendő oroszlánfókákként üldögélő, napfürdőző egybegyűltek is hatalmasakat hahotáznak. Akkor is, ha egyébként nem affélék. Mert itt, a barlang tövében, ezen a varázslatos helyen búvármaszkkal kis színes halacskák után kutatva mindannyian gyermekké válunk újra. Ha egy időre ki is ülünk valamelyik sziklára száradni, vagy jóízűen röhögni a többieken, az élmény, a bátorság órákig vissza- visszahív minket a vízbe.

Aztán egyszer csak, úgy 3 óra tájt valami megváltozik. Először csak pajkosan játszadoznak velünk a hullámok, aztán egyre komolyabbra fordul a játék. Kicsit nagyobb lesz a nyakleves. Még erősen süt a nap, de a dagály megállíthatatlan. A nevetésbe némi ijedtség keveredik, egy igazán komoly, egészen a bejáratig elérő, mindent elmosó hullám pedig végleg elveszi a legvakmerőbbek kedvét is. Kiürül a medence.

Az oroszlánfókák lassacskán összeszedik a cókmókjukat és minden elcsendesedik. Megjelennek a kezekben a telefonok, kamerák és forogni kezdenek. Mások csak némán gyönyörködnek. Együtt vagyunk. Egy szót sem szólunk, csak szép lassan elkezdünk egyre feljebb szivárogni a lépcsőkön. De amíg lehet, elnyújtjuk a pillanatot. Egyszer csak egészen parányiak lettünk és olyan hatalmas ez az egész! Aztán elmenőben, legalább fél óra múltán a lépcsősor tetejéről vetünk még néhány utolsó pillantást a párafelhőbe burkolózott magas sziklafalra, a kisebb testvérét ostromló, s a legkisebbet szinte már teljesen ellepő haragos hófehér tajtékra. Elcsodálkozunk, mennyire másképp néz ki most a sziklamedence, pedig az előbb még vidáman lubickoltunk ott. Elbúcsúzunk a szemközti La Gomera sziluettjétől, aztán megfogjuk egymás kezét és vidáman tovább indulunk a virágos kerítések mentén. A vígan ringatózó kikötői hajók árbócai mutatják az irányt a következő kaland felé..

És jobboldalt még megvannak, tudjuk, vigyáznak ránk a Gigászok.