A minap láttam Az Olvasót. Ha szobrász lennék, kifaragnám. Bár olyanra, mint az élet, úgysem tudnám... 

Időnként -ezt csak titokban mondom el- azt kívánom, bárcsak lehetnék kicsit olyan, mint Grecsó és Tóth Árpád és Attila és Radnóti és Illyés, de leginkább Ady! Persze, a legkevésbé sem vagyok. Ahogy egyre lejjebb aljasul a main stream, lesz egyre hitványabb a közkultúra, úgy leszek én is mind megengedőbb magammal szemben. Ma már megmutatom, amit írok. 

Vannak még a buszon, metrón könyvekbe temetkezők? Most már inkább csak telefont látni. Végleg eltűnt a kezekből a könyv? Kismamák szokták csak babakocsira pakolni, amíg a pici alszik? Talán apák, anyák, nagymamák álomba ringatják még esténként mesét olvasva a csemetét. Igen, az még megmaradt. De mi? Csak úgy? Megengedjük magunknak a könyvolvasás luxusát?

Néhanap elképzelem Az Olvasót. És pont olyannak képzelem el, amilyennek akkor látszott...

Csak a képzeletemben van nyári délutánon napsugarakban fürdőző könyvtárszobája, ahol az évszázados regények és lexikonok mámorító, nehéz lehelletébe kacskaringósan felszálló fahéjas- szilvás tea gőze keveredik, a tágra nyitott ablakon pedig egymással tolakodva tódul befelé a cseresznyefa bőségétől megrészegült rigók izgatott boldogsága és a lángvirágok mézédes, selymes illata. Friss sütemény is készül Az Olvasónak, s nem kisebb egyéniségek hivatottak az ihletett pillanat varázsát sercegő lemezjátszóján megteremteni, mint Bartók és Hacsaturján. S olykor, ha úgy tartja úri kedve, merengőn kisétál a kerti tóhoz, maga után húzza a foszlós kalács, meg a magasztosan szálló kultúrpor fellegeket és bágyadtan elegyíti piszkafa testét spatulaként használva a madárdalos, virágparfümös délutánnal. Pihepuha plédre fekszik, úgy elmélkedik a világirodalom nagyjaival magánbeszélgetést folytatva a saját fejében és fittyet hány az idő múlására. 

Van tika velük titkos kertjében.

Van titkos kertje, háza.

Vagy legalább fürdőszobája.

Vagy akármilyen szobája.

Vagy akármije.

Akit én láttam, annak most két ujjnyi vastag kötél is elbírja az egész életét. Meg a mega bevásárlótáska. Nehéz felismerni, rohadt jól álcázza magát.

De pont olyan, pont ÚGY olvas. És Bartók zenél hozzá, igen. A Bartók Béla út csikorogja a hangzavart...

„Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,

 

ami nekünk vigasz!

 

Azt! Földre hullt

 

pohár fölcsattanó

 

szitok-szavát, fűrész foga közé szorult

 

reszelő sikongató

 

jaját tanulja hegedű

 

s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű

 

a bearanyozott, a fennen

 

finom, elzárt zeneteremben,

 

míg nincs a jaj-sötét szívekben!

Pontosan olyan piros vászonkötésű könyv pihent az ölében, mint amelyik a kedvencem volt tizenhat évesen, s ami ottmaradt valahol egy költözésnél. Elveszett. Most, a negyvennegyedik születésnapomra kaptam egy másikat az én édes, majd' tizenhat éves Fiamtól. Ugyanolyan piros vászonkötésben. Talán- így képzelem- pontosan az a réges régi könyv szórakoztatta most ott, a Bartók Béla úti kerítés tövében üldögélő Olvasót. Határ Győző- Éjszaka minden megnő. Minden idők egyik legnagyobb modern magyar regénye minden idők egyik legnagyobb magyar zsenijétől. Szólhatna akár róla is. És senki sem tudná.

Egy gesztus elég, hogy valakit a szívünkbe zárjunk. Az Olvasó nem rohant sehová, csak ücsörgött, megengedhette magának azt a luxust. Nagyon nehéz volt Ráismerni. Szinte mindenben különbözött attól, ahogyan az emlékeimben él. Egyetlen dolgot kivéve:

Pont ugyanazzal a semmivel össze nem téveszthető szelíd, megértő szeretettel és figyelemmel billentette oldalra a fejét, ahogyan a gyermekkoromból emlékszem Rá, ahogyan a képzeletemben látom. Elegáns volt, már már arisztokratikus. A szemén keresztül áradt be a testébe a szeretet, a tudás, a törődés, az agyában határtalan szabadsággal keletkező képek révén pedig átjutott a Túlsó Partra. Oda, ahová csak Az Olvasó ismeri az utat, ahol mindenki egyforma.

Egyetlen de ja vu- szerű pillanatban összeillett a látvány a képzelettel, eggyé vált a két kép. És az aurájában megjelent a kultúrpor, a kavargó gőz, egy mindent megvilágító fénynyaláb.

Ő volt az. Felismertem.