Onnantól, hogy  az ember járt az űrben, már másképp néz a Napra.

"Mindannyian csillagporból származunk"

mondja a csillagász. Megszületünk, de a láthatatlan köldökzsinór továbbra is összeköt minket. A Nappal, s mindennel, ami létezik a világegyetemben. Egymással is. De a mi mindent megvilágító és átmelegítő csillagunkat a világűrt megjárt kiválasztottak másképp, kicsit jobban ismerik.

Az isteni marionett részei vagyunk. Nemcsak mi magunk, hanem az események is.

Összetartozik minden.

A Sors néha fúj egyet a selyemszálak szövedékén.

Megtölti élettel. A számtalan fuvallat, gyönge szellő, orkán, vagy épp mindent elsöprő erejű hurrikán fújja tele száz, meg száz színnel. Ettől nem unalmas, mindig más a nóta.

Mi pedig együtt táncolunk minden dallamal, úgy, ahogy a szél fütyül.

Szélcsengő. Az egyik legbeszédesebb ajándék. Együvé tartozásunk makettje az öröklét terepasztalán. Sokmindenben különbözünk mi, fém keménységű, bambusz szakítószilárdságú hosszú, zömök, vagy tökéletesen gömbölyű csengettyűk. Szólunk érces hangon, fuvolázva csilingelünk, kíméletlenül koppannak mondataink egymás kemény fején. A megkomponált muzsikában viszont, amely általunk szólal meg, ott a harmónia.

Megnyugtató, Egyetemes Harmónia.

Felakasztottak minket egy faágra. Egy ponthoz tartozunk, összetart minket a központi elem. Fékez, lecsendesít. Még a legtávolabbi, legkisebb sípocskát is. Ő ritkán szólal csak meg, hatalmas fuvallatra van szükség hozzá. Nagyon kell fülelni, mert a legritkább esetben derül csak ki, milyen szép!

Minden emlékezetes helyről, amerre járok hozok magammal egy követ, mint az indiánok. A kert, melynek tudom nevét is, virágát is ezektől a kis mondatvégi pontoktól csak még több történettel ajándékoz meg. Mindből egy emlék meséje hallatszik. Vajon jó lenne, ha hoznék egy-egy szélcsengőt is? Attól tartok, az idegborzoló túlzás volna. Pedig micsoda üzenetet hordoz! Így csakis a legemlékezetesebb világok képei kísérhetnek haza.

Sári, a Tenerife fekete szikláiról származó sárkány- szélhárfa minden szellőjárta sípjának koppanása visszaröpít a szép időkbe. Ha ránézünk, a boldogság felvillanó képkockáival ajándékoz meg második otthonuktól távol is.

A káosz csak közelről nézve tűnik annak. Ha kellően nagy távolságból nézzük, látszanak a bent dúló harcok. A középen munkáló gondolat az energia, ami egy gömbbé rendezi az egészet. A buborék falán belül fortyog, áramlik, füstölög, bugyborog.  Az egész történet bent zajlik. Csak elég távol kell állni, hogy látsszon. Kint meg más van. Sok- sok ilyen buborékban sok- sok bentről problémának tűnő helyzet. Minden apró részlete látható, de ki nem jut belőle semmi, mert az erő, ami összerendezi csak a falig ér. S ahogy egyre hátrálunk, szemünk elé tárul a kép. Ezek mind egy kerek mese jelenetei és mi, emberek elsőrangú színészekként játsszuk a szerepüknet. De a mi kezünkben itt a döntés szabadsága. Ha nem tetszik, játszhatjuk másképp. Szebben, jobban, kedvesebben.

Ezt látja az, aki a szélhárfát felakasztotta. 

Van egy olyan érzésem, hogy az asztronauta, miután visszatér, már soha nem tudja úgy szemlélni a Napot, mint korábban. Egyszerű ismerősként, ahogy mi látjuk. Sokkal mélyebb kapcsolat fűzi hozzá. Belé kapaszkodott, mikor a lelkébe hasított a mindennél egyértelműbb kívülállás fájdalma, s halálra rémült néhány pillanatig. Rácsodálkozott időtlen szépségére egy az örökkévalóság üzenetével simogató bensőséges percig. Ott fent is tudhatta, ugyanoda tartozik, mint mi itt, a Földön. Mély, igazi örök barátság alakult ki köztük. Ekképp néz rá minden alkalommal, hálás azért, hogy ott van az égen. Összeköti őket a láthatatlan köldökzsinór.

És van egy közös titkuk.

Tenerifén ma kezdődik az Agatha Christie Nemzetközi Fesztivál. Kétévente, november elején Tenerifén randevúznak egymással a rejtélyek szerelmesei. Két héten át színházi előadásokkal, kiállításokkal emlékeznek meg a krimi nagyasszonyáról. Szabadulószoba, angol, német, spanyol nyelvű filmvetítés szórakoztatja az érdeklődőket, számtalan izgalmas elfoglaltság kínálkozik kicsik- nagyok számára. Van egy hely, egy híres régi orchideakert, a Sitio Litre, ahol kertlátogatással egybekötött villásreggelivel várják ilyenkor az embert, s a botanikus kert is ingyen bejárható. Nem messze az 1927- ben még hosszas hajóúttal megközelíthető halászfalu, Puerto de la Cruz egyik első, annak idején Agatha- nak is otthont adó hotelétől, a Gran Hotel Taoro- tól lebilincselő látványban lehet része az utazónak. Az írónőről elnevezett, andalító utcazenétől csak még hangulatosabb terecske pompás kilátóhely is egyben. Innen indul a tarka lépcsősor, mintha csak egy óriás rendezgette volna szépen sorba, egymás tetejére hatalmas regénygyűjteményét. A lépcsőfokokra- a könyvek gerinceire természetesen a krimik címét írta a gigászi nyomdász.

Christie hajóval érkezett erre a világtól elzárt szigetre, miután néhány hónappal korábban rejtélyes körülmények között nyoma veszett. Eltűnése 11 napon át tartotta izgalomban a világot. Egy a hűtlen férjével folytatott veszekedéstől fűtött decemberi éjszakán autómobilba ült és maga mögött hagyta a családi fészket. Az üres kocsit később egy erdőben találták, az út mentén, egy tó közelében. Az újságokat, s az angol nyelvű világot mindennél jobban foglalkoztatta a titokzatos eset tengeren innen és túl. Még Arthur Conan Doyle, a kor másik krimiiró géniusza is beszállt a keresésbe egy spiritiszta médiummal az oldalán, hasztalanul. Az állítólagos amnéziától megzavarodott elméjű Agatha egy hotel kényelmét élvezte, ahová férje szeretőjének családnevén jelentkezett be. Akár ártatlan eltévelyedés, akár egy önérzetében megsértett feleség ördögien kimunkált bosszúja volt, az írónő nem számított ekkora felfodrulásra. De kétségtelen tény, hogy innentől kezdve még a korábbinál is nagyobb érdeklődés övezte személyét.

Magánéletének viharait maga mögött hagyva ideutazott, hogy mindentől távol lecsendesíthesse lelkének felkorbácsolt hullámait. Elfuserált házassága elfuserált végére tett itt pontot. Egy novellagyűjtemény- A titokzatos Mr. Quinn és egy regény- A titokzatos  Kék Vonat- született tollából az itt töltött idő alatt. 

Emlékszem az első puhakötésű kötetre, ami- te jó ég! tizenegy évesen- a kezembe került. Holttest a könyvtárszobában. Méregzöld- fekete borítója gyűrött volt. Nem is kissé. Elnyűtte már a kíváncsiság. Nehéz, édeskés illatát sem tudom, nem is akarom elfelejteni. Ez a bátor, modern nő majd' száz évvel előttem járt az időtlen szépségű, megkövesedett lávaszoknyás Hölgyön. Tenerife új életet lehelt belé. Átmosta, megtisztította a lelkét. Feltöltötte melegséggel, derűvel, ihletet adott, új irányba fújta őt a narancsvirág és jázminillatú szél. Igazából innen indult mindent megváltoztató világhódító útjára. Ha ma élne, biztosan kihasználná az internet adta végtelen szabadságot. Biztosan futótűzként terjednének és felrobbantanák a világhálót is elképzelhetetlenül újszerű, gondolatai. Kíváncsi vagyok, mifélék lennének!

Belépett az életünkbe és a tudás azonnal egyetlen gombnyomásnyi távolságra került. Nem szerettem, a végsőkig ellenálltam neki, csak az első karantén tette megkerülhetetlenné számomra. A legnagyobb meglepetésemre belebotlottam a kedves, ismerős érzésbe... Olvasni, levelezni, tanulni az interneten is ugyanolyan! 

Igen, hiányzik a papírlap siklása a hüvelykujj alól. Igen, minden könyvhöz tartozik egy saját, csak rá jellemző illat, s ez esetben nem lengi körbe ilyesmi az adott történetet... de a képzelet varázsgépezete ugyanúgy messzeröpít. Látom a belső vetítővásznon, amint a napokon át lóhalálában vágtázó, végtelenségig kimerült futár utolsó erejével leugrik tajtékos paripája nyergéből, csizmája alól kétségbeesve menekülnek a kastély udvarának kavicsai, s ő viszi az élete árán is eljuttatott válaszlevelet, amitől egész népek sorsa függött. 

Szegények! 

A jelenkor szerencsés embere csak felfigyel a kedves kis dallamra: a levelesládában landolt a várva várt üzenet. De aki kapja, ma is ugyanúgy várakozik, ugyanúgy örül. Benne van a történetben és benne vannak a régi levélregények, levélbarátságok. Mert a gondolat, az egymás mögé sorakoztatott szavak, tehát mi magunk ugyanazok maradtunk. S a nyelv bennünk adja a minőséget. A gondolat most nem papírra vetve, hanem itt, a kastély gyertyafényes szobáiban üldögélő előkelőségek számára megfejthetetlen, s felfoghatatlan virtuális térben jut lélektől lélekig. De pontosan onnan, pontosan odajut. Mert mi ugyanazok maradtunk. Csakhogy az ő kiváltságuk számunkra természetes. 

Bármilyen muzsika elérhető, a legjobb színházi előadások közül válogathatunk. Csillagászok szemén keresztül figyeljük meg az univerzumot, és Stewen Hawking atomnál is apróbb részecskékről mesél úgy, hogy meg is értjük. A kedvenc versünket Sinkovits Imre, ja nem, most inkább Latinovits adja elő. Egy kis nagymama féle krumplis pogácsa? Nézzük csak a receptet! S ha igazán jól csináljuk, megtalálhatjuk benne a magunk kis rését, ahol utat törhet magának a bennünk lakó fény. Talán mások is meglátják. Talán érdekes lehet a számukra. Segítséget nyújt. És minden fontos dologra marad idő. 

Ezerrel száguldok az információs szupersztrádán. Annyira gyorsan, hogy szinte alig tudom bevenni a szerpentin kanyarulatait. Így képzelem, a Teide havas csúcsa felé haladok Tenerifén! Fölémtornyosul a valószínűtlenül csillagos, kristálytiszta égbolt. Hallom, az óceán hullámainak robaját. Gondolataimba akaratlanul is folyton betolakszik a pasas, aki kicsúszott a kanyarban és két kezével most kétségbeesve kapaszkodik a faágba: "Cascot akarok kötni! Cascot akarok kötni!" A különbség mindössze annyi, hogy nekem sikerülni fog! Teljes szívből kiáltom az éjszakába:

Digitális nomád akarok lenni!

DIGITÁLIS NOMÁD AKAROK LENNI!

Mind hosszabban tartja lehunyva kék szemét az ég.

Elszántan szitál a köd. A csupán néhány szürke órán át tartó nappal tartogat még feladatokat az elhivatott kertész számára. A ködfüggöny mögött itt-ott felbukkan még egy ibolyakék, vidám sárga, vagy lángszínű folt, s néha belebotlunk egy-egy meglepetésbe...

Érdekesek vagyunk mi, közép- európaiak.

Valami önmarcangolás féle. Egzotikusnak is tűnünk vele a melegebb vidékek lakói számára, meg nyugatról nézve. Elég csak megfigyelni a sportot. Az amerikaiak kifogyhatatlan önbizalommal, ellentmondást nem tűrő győzni akarással törnek a csúcsra, a nyugat- európaiak hosszantartó, egyenletes terheléssel érik el a sikereiket. A mediterrán népek folyamatos derűvel, túláradó, forró érzelmekkel élik meg a győzelmet, vereséget. Mi a diadalainkat sok nélkülözés, lemondás, küzdelmek árán, kemény körülmények ellenére szerezzük meg. 

A mi éghajlatunkon kell a hideghatás.

Egyesek akkor a legfinomabbak, ha megcsípi őket a dér, mint a naspolya, a birs, vagy a csipkebogyó.

Másoknak kicsit meg kell halniuk, a föld színéig lepusztulni, hogy tavasszal újra felbukkanjanak a mélyből. Belőlük illatos, színpompás lágyszárúak lesznek. S vannak, akiknek a termése, az ága kell, hogy átfagyjon, az indít belőle új csírát, gyökérkezdeményt. Száruk fás, ők maguk kérgesek, mégis finomak és minden élő számára otthont, táplálékot jelentenek. Hosszan, évtizedeken át.

De amíg megtapintva érezzük a föld melegét, amíg ásónkkal könnyen fel tudjuk forgatni, van még dolgunk egymással. 

Ilyenkor ültethetjük el az új jövevényeket. A fiatal szabadgyökerű gyümölcsfákat, a sövénynövényeket. Óvatosnak kell lennünk az ültetőgödör belocsolásával, hogy a zord idő a gyökereknek a haja szálát se görbítse! 

A mélyben ilyenkor sem áll meg az élet. A fagyokig még sok hasznos munkát végeznek földlakó barátaink. Gilingalang, a nyári pecából menekített giliszta kiköltözözött gondosan kidíszített, lakájosan berendezett befőttesüveg- albérletéből. S a tündérkert lakóinak vendégszeretetét végre saját, igazi otthona kényelmére cserélte. Kint, a virágágyásban.

A madarak ismerősként üdvözölnek minket. Nem félnek, bíznak bennünk. Megosztottuk egymással év közben a termést, most eltűntetik a kártevőket, s lárváikat. Nem is létezik a végtelenül gazdag magyar nyelvben annyi szó a generációkra, amennyinek megcsodálhattuk a felnövekedését. A régi nyáron ablakunk előtt fészkelő Rozi rigó első fészekaljának mohón tátongó csőrű fiókái nagy-, déd-, ükszülei voltak a most segítségre váróknak. Cini, a fészekodút, keskeny szájú korsókat lakó cinkenemzedékek egyik emlékezetes példánya boldogan költözhet be újra, ha kedve tartja. Addig is visszajárnak majd a havas napokon a teli madáretetőhöz. Rozsdafarkúaktól hemzseg a kert és a feketefenyőben fészkelő harsány szajkó kolónia ricsaja még a csukott ajtó mögött is tisztán hallható. Mindenki izgatottan készül a télre. Igazi túlélőbajnokok a vagány, kemény cinkék, népes pintyfamíliák, rigó nemzetségek. Nem okozhatunk csalódást nekik. Nem is fogunk. Egy vagyok közülük, s ilyenkor, a szoba melegéből figyelve mindennapi készülődésüket csak még inkább felnézek rájuk. 

Idén kísérletezem. A növényi hulladék egy részét komposztdombbá alakítottam. Elérkezett a talaj szalmával takarásának ideje. Miután földdel rétegeztem, ezt is beborítom majd. Kíváncsian várom, milyen zöldségek teremnek jövőre ebben a vadiúj boszorkánykonyhában. A szalmából a többi melegre szoruló ágyásnak is dunyhát készítek, hadd aludják igaz álmukat alatta. Álmodjanak langyos tavaszi szelekben ringó, nyári hőségben illatozó virágaikról! Az összegyűjtött tobozok is helyet foglalnak a savanyú földet igénylő szépségek felett, ők őrzik majd a magnólia, s a hortenzia álmát. 

A jövő év első meglepetéseit pedig a hagymások rejtik. A metélőhagyma szétültetésével, a dughagyma elvetésével még ízletesebb, még nagyobb lesz a tavaszi termés. 

És a végére: az elmaradhatatlan móka!!! A világmegváltó, minden porcikát megcsiklandozó szent rendetlenkedés kedvéért a munkák végeztével jöhet a tavaszi virághagymák elültetése! Odaállunk a kiszemelt területre, s a legnemesebb egyszerűséggel eldobáljuk. Nincs olyan gyermek és gyermeklelkű felnőtt, aki ne lelné örömét abban, hogy csak úgy! Megfogjuk és eldobáljuk. Először meglepő, aztán felszabadító. Bárhová, mert az úgy természetes. És ami a legtermészetesebb, az a legszebb!

Aztán együtt kutatóexpedíciót indítva megkeressük őket és egyenként elássuk oda, ahová pottyantak. Az ültetőgödröcske fenekére, két hagymányi mélységbe. Csak arra kell ügyelnünk, hogy a kis gyökérszőrök lefelé, a hagymácska csúcsa pedig vidáman felfelé álljon!

Kiléptem a minap az ajtón, s egy eldugott lépcsőkanyarulatban rámmosolygott egy lila színfolt. Egy krizantém! El is felejtettem, hogy ideültettem... Annyi mindent, számtalan élményt, örömet tartogat a kert. 

Szelíden megsimogatta arcunkat a nyár ezen a péntek délután. Ülök a zeneiskola folyosóján. Fuvolaóra. Egy ismerős dallamfoszlány választja ki pont az én fülem: 

Popeye, a tengerész! S már látom is a folyton füstölgő, félretolt matrózsipkás macsót, meg szíve nyakigláb Oliváját.

A kedvem máris vidám. 

Eszembe jut egy régi emlék, a régi hídon, Szegeden. Négy- ötéves forma lehettem.. apámmal sétáltunk át egy másik, langymeleg délután a Tisza túlsó oldalára. Izmos karjának csak a kisujját érte körbe kis mancsom. Fogtam, a derekáig értem és vidáman lépdeltem mellette. Fütyültünk. Már tudtam fütyülni! Szívtam magamba az Élet nagy dolgait. Egy Beatles dalt zengtünk, When I' m 64. Mi voltunk a legmenőbb páros: Apám, meg én. 

Aztán egy későbbi alkalom... talán ugyanabból az évből.. Mindig a bicikli csöpp gyermekkosarában utaztam. Barátságosan csilingelt a virágmintás csengő. Lógott, kalimpált a lábam. Csukott szemmel még negyven év távlatából is fel tudom idézni, ahogy a szél simogatja az arcom, s válik egyre hűvösebbé, ahogy gyorsul velünk a bringa. Átrobogtunk a kockaköveken száguldva, aztán, a híd túlfelén megálltunk, Apám zihált. Sem előtte, sem később nem hallottam, nem éreztem őt ilyen zaklatottnak. Soha többé nem szállított a biciklin. Már nagy vagyok, mondta. Sok évvel később mesélte el, hogy egy autós beszorított minket az úttest, meg a járdaszegély közé. 

Apám sosem lihegett a nyakamba. Nem törődik velem- gondoltam-, éli az életét. Sokszor mondott valamit, amitől aztán napokig szenvedtem, ilyenkor újra, meg újra össze kellett szednem magam a darabjaimból. Sokszor az volt Benne a legjobb, hogy békén hagyott. Pedig csak nem akarta a vállaimra tenni a terheit, a gondjai súlyát. Persze nem sikerült. Szerintem fogalma sincs róla. Huszonévesen lett az apám. Maga is gyerek volt még. Élénken emlékszem, ahogyan nevetett. Izgatottan, önfeledten, mint egy gyerek. Vajon szokott még úgy nevetni? Bármikor fel tudom idézni és azonnal az orromban érzem mindig kellemes illatát. A sejtjeim emlékeznek rá. Rengeteg, rengeteg emléket őrzök a nagy és erős Apámról, aki átvitt engem a híd túloldalára. Vasárnap együtt cukrászdába mentünk, rózsaszín málnahabos krémessel, meg japán tortával tértünk haza. S útközben megettünk egy fagyit. Én kettő, Ő vagy öt gombóccal. Együtt röhögtünk Buster Keaton, meg Chaplin csetlés- botlásain. Szombaton pedig délelőttönként, uszodába indulás előtt megnéztük Tom és Jerry, vagy Popeye kalandjait. 

Tara- rararararararara

Rararararararara- ramm- pam- pamm!

Negyvenéves emlékeimből egy szelíd fuvallat csal vissza a jelenbe. Kislányom áll felettem. A fuvolaóra véget ért. Kis puha, illatos kezét az enyémbe teszi és már csicsergi is a sok fontosat. A sokat látott lépcsőkön egyforma léptekkel leballagunk és vidáman kilibbenünk a zeneiskola kapuján.

Egyre gyakrabban látni banánfát Magyarországon is. Pécs utcáinak mediterrán fuvallatait követve, fülledt szegedi sétákon, mind forróbb déli lejtőinken barangolva már- már ismerősként üdvözölhetjük a hatalmas, madártollszerű leveleket. De varázslatos virágát megpillantani még mindig különleges kiváltság a honi növényimádó szemek számára. 

Minden adott az örök tavasz szigetén, Tenerifén, Az Atlanti- óceán hullámaiból előbukkanó Kanári- szigetek legnagyobbikán ahhoz, hogy az ember érezze, milyen apró. Üldögél. Körülötte víz, ameddig a szem ellát. Alatta a többezer méteres mélységből kiemelkedő vulkán- épp csak a feje búbját dugja ki a végeláthatatlan, felhőtlen égbolt felé. Az Agatha Christie képzeletét is lángra lobbantó sziklafalak lábait ostromló hullámokat a parthoz közeli hullámtörők emeletes háznyira szelidítik. Még a legföldhözragadtabb elmén is átsuhan itt néhány emelkedett gondolat.

És aki szeretné még ennél is kisebbnek, könnyebbnek, légiesebbnek érezni magát -fogyókúra nélkül-, menjen el a BOTANIKUS KERTBE, Puerto de la Cruz- ba! Vegyen fel kényelmes ruhát, ami sehol sem szorít! A tökéletes illúzió kedvéért.

A kert összesen három napon tart zárva. Nagypénteken, újév napján és... Karácsonykor, december 25- én! Naná, hogy aznap indultunk útnak! Némi gyanakvásra adott okot, hogy őrült igyekezetemben a kapu felé már az úttest túloldaláról felfigyeltem egy angol úriemberre, aki diszkréten és alig észrevehetően próbált bemászni a kert 4 méter magas kerítésén. Poénból jelezte, hogy kíváncsi lenne arra, ami odabent várja. Sajnos, a rácsok között bekukkantva sem lehetett többet látni, ezt tapasztalatból állíthatom. Szóval másnap visszatértünk... 

A reggeli találkozás a sziget jelképével, egy nagyfejű kicsi gekkóval azt súgta, jó napunk lesz! 

Az lett. Betoppanva a lélegzetem is elállt. A nyirkos trópusi levegő és a pillanat ünnepélyessége egymással vetekedve nehezedett a mellkasomra. 

Nem kellett megerőltetem magam, hogy pontosan tudjam, mit érezhettek a konkvisztádorokkal érkező növényvadászok, mikor Amerika partmenti homokjában gázolva eléjük tárult az Újvilág! Ugyanazzal a fülledt sóhajjal fogadott engem is a dzsungel.

A banán?!...Sosem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor először megláttam! És még egyszer, azonnal, hogy tényleg elhiggyem. Ez EKKORA! A legnagyobb virág, amit valaha láttam! Persze magától értetődő, hogy lila. A kedvencem! Egy hatalmas mélylila trópusi csoda. 

De nemcsak a banán! Mintha Gulliver fogná a kezemet, s kalauzolna az Óriások Földjén. Az első lépéseimet a fákon egymás mellett üldögélő ezüstszakállú gigászok figyelték- szakállbroméliák. A kert őrzői. Alattuk kálák, orchideák, csak természetes....

De az igazi katarzis a sarkon túl várt rám. Örökre a retinámba égett a kétszáz éves fekete fügefa képe! Az Ausztráliában őshonos matuzsálem kedvező körülmények között akár 60 méteresre is megnő. Az erdőkertek Gandalfja! 

Önmagában emiatt a tündérfalu miatt is érdemes volt ellátogatni ide. 

Pompás életközösség. 

Permakultúra a javából!

Még a talajban is hemzsegnek az élőlények. S a lágyszárúak, a cserjék, meg a lombkorona szintjén kívül a megszámlálhatatlan zegzug, odú, hasadék és az évszázados elfásult léggyökerek is otthonul szolgálnak sok növény és állat számára. 

Hol egy különleges pillangó, hol egy hívogató illatfoszlány vitt tovább állomástól állomásig, máskor papagájok rikacsolták, hogy ideje megnézni, mi rejlik a következő növénytársulás mögött. 

A park szabályos téglalap alakú. Létrejöttének elsődleges célja pedig a kutatás, a trópusi egyedek akklimatizálása és Európába költöztetése volt.

Az élményparkokhoz, meg a tájépítészek által tervezett kastélykertekhez szokott európai számára múzeum érzetét keltheti az elrendezés. De a hozzám hasonló őrült, a botanika szerelmese ezt észre sem veszi. Őt négy földrész felfedezésre váró fajainak ezrei csábítják ágyástól ágyásig.

Fél méterrel a föld felett lebegtem végig a két órás sétát pálmák, orchideák, különlegesnél különlegesebb egzotikus növények között. Ennyi elég volt a családnak. Ettek valamit, én pedig kaptam még egy kis időt. Egyedül a kerttel. Megállt az idő.

A folyton dolgozó locsolócsövek keltette pára fátylát csak a mindent átható illat tudta újra, meg újra kettészelni még ünnepélyesebbé varázsolva a délutánt. 

Én pedig hálát adtam a XVIII. századi ember kíváncsiságáért. A vágyért az ősi világok megismerésére, a titkos tudásra. Új gyógyfüvek, csemegék felkutatására. És az örök szépség birtoklásának illúziójáért. Mert abban a kitüntetett pillanatban én is részesültem belőle.

Köszönet, bátor növényvadász elődök! 

És kösz, kicsi gekkó! Sosem feledlek!

te, aki a hétköznapod úgy éled,

hogy könnyeden libbensz át a napon,

mikor suliban vannak a gyerekek,

ki az anyákkal vidáman csicsereg,

kire más, ha lát, 

azt mondja, nahát,

micsoda tünemény ő,

kedves nő,

tündérlépteket lejtve

táncolod körbe az otthont,

s varázskezed nyomán

csillog- villog a konyha,

finom ebéddel várod a csapatot,

különórára hordod és mutatod,

mennyire boldog az élet,

te, aki sose téved, 

ha a másikat megítéled,

kipletykálod, kiröhögöd,

észre se véve, hogy összetöröd,

kedves nő, az égre kérlek,

jegyezd meg, hogy én is érzek,

tudom, látom azt, hogy ki vagy,

bár nem értem titkaidat,

hogy hogy 

mehet

neked ilyen könnyen,

ne faggass,

ne húzz be,

ne vallass,

ne zúzz le,

ne röhögj,

ne fröcsögj az arcomba diadalmas

képpel, mert

neked

megy ez,

mehet ilyen könnyen,

nem teheted, nem teheted, nem teheted meg

senkivel,

vagy jó, ha tudod, hogy

megfigyel,

de egyszerűen csak arra kér téged,

húzd vissza a méregfogad,

vesd le a bőröd, s légy, aki vagy,

Kedves Nő!

Finom pára fátyolozza be a kertet. A locsolókanna a fészerben pihen, a természet elvégzi helyette a munkát. Egy percre átadom a lelkem a napról napra színpompásabb varázslatnak. Felhörpintem az utolsó korty gőzölgő teát, aztán magával ránt az őszi nyüzsgés.

  Utóértek az eddig leszüretelt körték. Megsimogatta őket a szeptemberi nap. Szinte látom, ahogy megtelnek "D" vitaminnal, energiával. Egy csavarintásra elengedi őket a fa, ez a jel: megértek. Az almák is tudják a dolgukat. Engedelmesen elválnak az ágtól és már ott mosolyognak az újságpapírral bélelt ládában, szépen egymás mellett. Pite, lekvár, kompót lesz belőlük.

A fák koronája alatt felásom a földet. Hadd levegőzzön, járja át a nedvesség! A nagyobb rögöket majd eloszlatja a tél. A veteményest is fellazítom. Jó mélyen összeforgatom komposzttal. Van valami sejtekig ható, ősi üzenet az élettel teli föld illatában. A kert, a nagy élő egész lelke lüktet benne.

És a szívem csücske, a virágágyás... A kora nyári szépségek mostanra szétszórták a magjaikat. Az egynyáriak vidáman égnek emelik a fejecskéiket, még csak nem is sejtik, mit tesz majd velük az első fagy. Gondos gyermekkezeknek hála, már papírzacskóban, csészealjakon, kartondobozkákban pihennek a magjaik, várva a következő szezont. Visszavágom a korán virágzó cserjéket. Kihúzgálom, lenyisszantom az elszáradt lágyszárúakat. Helyet kapnak a fűfélék, kiszabadulnak a pompás magas varjúhájak. Bíborban, püspöklilában, narancsban tündököl az őszirózsás, lampionvirágos október. Kicsattan a boldogságtól a még dér nem csípte csipkebogyó, izzik a galagonya! 

• A méhlegelő lekaszálva, lassacskán a fák nedvkeringése is leáll, az összegereblyézett levélkupac pedig a világ legizgalmasabb helye kicsinek, nagynak! Ha akad egy szeglet a kertben, ahol megmaradhat, könyörgöm, legyünk kicsit rendetlenek! Hagyjuk ott! Hálásak lesznek a sünök, a békák, sok- sok hasznos rovar, hogy elbújhatnak nálunk. Pihenni, melegedni, átaludni a fogvicsorgató napokat. És nincs annál nagyobb móka, mint almával a kézben nekiiramodni, érezni az arcunkon a csípős, esőillatú levegőt és gömbölyű kacajjal belehuppanni a közepébe!

 Kérlelhetetlenül, bronzosan szitál az eső. Pára- hálózsákba burkolja a kertet. Gyönyörködöm a szilvalekvár illatú mozdulatlanságban. Susognak a füvek, a fák és amíg elszunnyad a ház, jóleső fáradtsággal a tagjaimban elkortyolom az esti teát.