Tanítók, Mesterek.

Boldogok, ha rátalálsz magadban a Felismerés (szürkére száradt instant- és konzervzombik által rég elveszettnek hitt, de legalábbis kelletlenül a tányér szélére tolt) Ízére, Képességére. Az akciós farháttal telt húsosfazékban nincs helye ilyesfajta Fűszernek. Örömmel ébresztenek rá a Titokra, boldogan ragadnak csuklón, hogy magatehetetlenül átszáguldj velük a mélységes Mély éjszakán. Kivezetnek a Ráébredéssel Kikövezett Övezetbe. Átáramoltatják rajtad, hogy szorítsd magadhoz Elengedhetetlenül a megrázó, mindent átjáró Tudást.

A mindentudás cunamiját, ami óriás hullámként kimossa a magukról töppedtre aszott szívükben a hatalmasság illúzióját dédelgető, hízlaló ostoba döbrögik alól- hiába rogyasztják is tiszta erőből a kis rozoga, nyamvadt cölöpöket, nemcsak remegő lábaikat, de a hiedelmek, szokások és tévhitek biztosnak hitt talaját is. Mert bár felül a sikerpénzcsillogás mulatós gumiarábikummal összetapasztott elefántcsont- tákolmánya, 

S alúl a víznek árja,

Azért a víz az úr!

Az Isten beletetoválta a lelkünkbe az üzenetet. S a Márciusi Vének láthatják, mert Nekik meg lámpást adott a kezükbe. Nemcsak Pesten. Hadd tartsák csak egészen közel, hogy minél jobban Látsszon!

Rengetegen vannak. Élő Fáklyákként világítják be a lelkeket maguk körül. Riasszon fel mindenkit rég álmodott rémálmából vakító fényével! Kihűlne- kihalna nélkülük a világ. Kikódolhatatlan maradna bennünk az Isteni Szó. Magunkra maradnánk, tán nem is tudnánk a létezéséről. De ha a lelkük lángja átragad, futótűzként terjed a sokaságban legbelül. S ha a lelkesedés olthatatlanul lobogó máglyája, meg a mindent megtisztító tudás-cunami összeér, akkor forr csak fel igazán. És nem történhet semmi baj, mert ottmarad az aranylóan gyöngyöző Szent Esszencia. 

Minél lassabban, annál biztosabban!

A február már a készülődés ideje a kertben. 

A fák ahogy érzik a közelgő felmelegedést, megmoccannak legbelül. Lassacskán megindul a nedvkeringésük. Mi is készülhetünk a metszésre, lemosó permetezésre. A zord idő elmúltával eltávolítjuk a télen esetlegesen megsérült, elfagyott ágvégeket, formára alakítjuk a disz- és gyümölcsfákat. Ha maradt moníliás, elfeketedett ág, gyümölcsmúmia a koronákon, nagyon fontos, hogy egytől egyig eltávolítsuk és elégessük, a szerszámokat pedig fertőtlenítsük! Aztán minden kap egy jó alapos fejmosást 2%-os bordói lével.

Előkerülhetnek végre a nyáron, ősszel begyűjtött magok. Az őket rejtő papírzacskók, borítékok- a nyár ezer emléket rejtő időkapszulái- igazi kis ajándékcsomagok, különösen, mert gyerekkacsók töltötték őket, s pingáltak rájuk feliratot. 

El sem tudom mondani, milyen izgalmas dolog évről évre ugyanannak a dinnyedinasztiának újabb és újabb generációit felnevelni! 

Vizsgáljuk át a csomagocskák tartalmát! Az ép, száraz magokból neveljünk elő palántákat! Virágokat, paradicsomot, paprikát, padlizsánt, cukkínit hacsak lehet, mindig ültessünk. Amikor tehetem, a gazdaboltban vásárolom meg a hiányzót, vagy éppen a vágyott újdonságot. Mindig ott a legszélesebb a kínálat. Azzal, hogy most előneveljük a hosszú tenyészidejű növényeket, megkönnyítjük a saját dolgunkat. Időt nyerünk számukra, így korábban beérnek, s ha átlátjuk, mi mindenünk van, a tervezés is megy majd, mint a karikacsapás.

Úgy kell kalkulálnunk, hogy április elejére essen a kiültetés, akkorra, mikor már nyoma sincs a fagynak! Hat-nyolc hétre lesz szükségük, így február végén kis cserepekbe szórjuk öket, melyeket előzőleg megtöltöttünk virágföld, apró kavics, meg homok keverékével. Persze akinek más ültetőközeg vált be, használja azt. Nálam ez a tuti! Vékonyan meghintjük az edénykékben vidáman ücsörgő apróságokat az eleggyel, hogy tudják, merre kell követniük a fényt. Mindig tartsuk nedvesen a földet vízpermettel, de ne öntözzük túl! S aki azt gondolná, hogy a véletlen furcsa játéka, ha felébredt bennetek a nagymama konyháját idéző nosztalgia: "mindent érzés szerint kisunokám", nem is tévedhet nagyobbat. A kert a mi boszorkánykonyhánk a természetben. Ugyanazt tesszük időről időre, mégsem lankadhat a figyelmünk. Mindig minden más egy kicsit, résen kell lennünk, ha mondjuk valaki feljebb tekeri a fűtést, nehogy kiszáradjanak kis palántáink. Járkáljunk naphosszat fel, s alá a házban élesre töltött spricnivel a kézben! Na jó, félre a tréfát! Kissé elkalandoztam...

Gyorsan takarjuk le félbevágott pet palackból készített spéci csináld magad- üvegházzal az egész csapatot, aztán tegyük egy napos ablakpárkányra!

Ahogy elszeparálódunk gondolataink birodalmába, úgy vesszük körbe magunkat képzeletben már most mesés, misztikus örökzöld, virágos élő fallal. Semmi sem tehet titokzatosabbá egy titkos kertet a kúszónövényeknél! 

A régmúlt idők üzenetét mesélő borostyán hűvös eleganciát áraszt, s kölcsönöz az árnyékos falszakaszoknak. Tenyérnyi mélyzöld kerek levelűtől egészen a parányi világossárga csíkokkal, pettyekkel tarkítottig rengeteg változatban létezik és mind könnyedén megered. Ez a strapabíró növény elsuttog majd egyet, s mást a dédunokáknak rólunk.

A kúszó- és futórózsák természetes akadályt képeznek a betolakodókkal szemben. Ez csupán egy rengeteg vonzó tulajdonságuk közül. A legtöbbet azonnal soroljuk: káprázatos szépségükkel képesek megállítani az időt és romantikus érzésekkel töltik meg a rendelkezésre álló teret, ideértve a kézzel nem fogható tartományokat is, mint az emberi lélek. Számtalan fajtájuk között akad hivalkodó százlevelű, szerény hófehér, vörös, mint a vér, egészen apró, s naphosszat folytathatnánk. Minden igényt kielégítő a látvány, s akkor az illatokról még nem is beszéltünk! Arról regényeket írunk majd kamaszaink titkos birodalmában üldögélve lopott órákban, mikor a nagy dolgok máshová szólítják őket, s odasettenkedhetünk a fügefa alá.

A magyar történelmi rózsák megmentése, nemesítése és új fajtákkal gazdagítása terén értékteremtő munkát végzett Márk Gergely, akinek csodálatos kínálatából minden beszerezhető, amire csak vágyunk! Szívből ajánlom a Szeged melletti kertészetet! Házhoz is szállítanak, méghozzá barátságos áron. 

A kerti iszalag (klematisz) szintén elengedhetetlen oda, ahová markáns színfoltokat tervezünk. Kirobbanó virágpompája ellentmondást nem tűrően vonja magára a tekinteteket. Ha korai, apróbb és késői, óriás virágú fajtát is ültetünk, meghosszabbíthatjuk a letaglózó látványt élő falunkon. Kis kertekben, ahol nem fér el egy terebélyes fa, fantasztikus hatást érhetünk el vele. Ültessük 6-10 cm-el mélyebbre, mint ahogyan a cserépben volt, kerüljön a földjébe sok tápanyag, komposzt és öntözzük gazdagon! 

A trombitavirág agresszíven terjeszkedő növény. Észre sem vesszük és befutotta az egész kerítést. Nincs vele sok gond, csak késő ősszel, vagy kora tavasszal kell jó alaposan visszavágni, mert az új, egyéves hatásokon hozza gyönyörű fürtökben nyíló narancs-, vagy citromsárga virágait. Arra kell vigyáznunk, hogy minden része mérgező, ezért kesztyűben dolgozzunk vele!

Nem nagyon talál az ember emlékezetében kutatva olyan művészeti ágat, mely meg ne énekelte, le ne festette volna szavakkal, vászonra, vagy éppen pillanatképbe zárva a kúszúnövények egyik legvarázslatosabbikát, a lila akácot.

Nincs ebben semmi meglepő! Azoknak a szerencséseknek, akiknek a kertjét ez a Távol-Keletről származó szépség díszíti, hétköznapjait mesebeli világok függönye keretezi. Hogyan is láthatná az ember emögül szürkének, unalmasnak, szomorúnak az életet? Lila akácot minden ablak köré, minden kapura, kerítésre! Töltse meg illattal, színnel, gyönyörűséggel az életet!

Ki ne emlékezne Monet lila akácaira?

Válasszunk számára nagy helyet, ahol kényelmesen tud terjeszkedni és alaposan metsszük meg, miután virágai elnyíltak! Ha mindig visszavágjuk a szertelenül kígyózó indákat négy-hat szemre, akkor nyár végén másodvirágzással ajándékoz meg minket. 

Nyár elején hajnalka magjait szórjuk majd a kerítések, s a kőfalak tövébe, szép számmal akad egynyári kúszónövény is a palettán. 

Végezetül, ha elolvadt a hó és a talaj sem fagyott már, gereblyézzük át alaposan az ősszel rögösen hagyott földet. Forgassuk át még egyszer a komposzttal, amit már jól magába fogadott a télen, hogy nedves és tápanyagban gazdag földdel örvendeztethessük majd meg kertünk új lakóit!

Megesik időnként, hogy elfárad az ember... Januárra szinte mindannyiunk lelkéből kiég néhány apró darab.

Véget értek az ünnepek. Az idáig ezres fordulatszámon pörgő női-, férfilélek törvényszerűen lelassul. Energiánk utolsó szikrácskái elfogynak, elégnek a Karácsony emlékében, kihúnynak az utolsó tűzijátékkal együtt.

Mi sem természetesebb. Megtörténik akkor is, ha nem akarjuk. De ha hagyjuk, hadd jöjjön, átengedjük magunkon és megéljük az elmúlást, akkor megmutatja magát a lényeg.

Az új irány. Alaposabban szemügyre véve, ujjaink közt megforgatva átnézhetünk rajtuk, mint  üveggolyón -mind magában rejti egy jövőbeli történet lehetőségét- és szépen sorba rakosgathatjuk az izzó kis parázsdarabkákat. Ezekre a belső útjelző fénypontocskákra pillantva megláthatjuk a melankóliából kivezető ösvényt. Már nem is olyan kilátástalan! Lépésről lépésre, aztán meg egyre sebesebben futva, száguldva vágunk neki az évnek.

S már magasabbról is tisztán látható! Magunk és mások számára. Ehhez a lendülethez könnyen, szívesen csatlakoznak azok, akik velünk haladnak. Visz magával mindannyiunkat. S ahogy telnek a hetek, hónapok, egyre többen, egyre erősebben akarjuk ugyanazt, mind magabiztosabban tesszük a dolgunkat.

De a gondolatot a szürke január ébresztette. Kellett hozzá a befelé fordulás, a semmivel szembenézés bátorsága. Ez pedig mélyen bennünk, mindentől távol kelt életre. A lényeg ott született, ahol csak egy- két igazán fontos apró fénypont látható. A lényeg most születik.
 

Reggel kinéztem az ablakon és megláttam, hogy minden hófehér. A világot fehér csomagolópapírba burkolta a dér. Jaj, nem is dér! Közelebbről nézve jól látszott, ez ónos eső. Mindent vastagon ellep a jégpáncél. Első ránézésre gyönyörű! Csodálatos téli táj benyomását kelti, de ha a növényekre gondolok, aggodalom tölti el a szívem. Emlékszem, néhány éven keresztül minden télen megjött ez az ónos eső és rengeteg kárt okozott a hazai erdőkben, kertekben. Ilyenkor a legnagyobb veszélyben az öreg, korhadt fák vannak és ahogy vastagszik a súlyos teher, úgy lesznek egyre sérülékenyebbek a fiatal, erős növények is. Remélem, minél előbb abbahagyja a szitálást. Addig nem tehetek mást, behúzom aggodalmam fátyolfüggönyét és nekilátok a tervezgetésnek.

Még a tejeskávém is kihűlt a nagy ijedtségben.

A szép kert a jó kert. De milyen is egy jó kert? Mindig más szempontok szerint kezdjük a tervezést. A gyümölcsöt, zöldséget termő, az állatbarát, a szemet gyönyörködtető díszkert vágya mind- mind meghatározhatja az irányt. Most olyanra lesz szükség, ahol lehet ábrándozni, elvonulni, lélekben gazdagodni. És a legfontosabb kérdés: melyik tinédzser szereti a munkát? Ebben a kertben ne kelljen dolgozni, épp csak annyit amennyi erősíti az akaratot! Egy- egy növény igényeljen csak állandó gondoskodást! Hogy meglegyen a személyes kötődés!

-A levendulát mindenki szereti. Gyönyörű, érzékeinkre ható növény. Misztikus lila színe, semmi mással össze nem téveszthető illata nyugalommal tölt el. Délben, ha rásüt a nap, a felszálló illóolajok még a legborzoltabb idegrendszerű tizenévest- és családját is- elandalítják. Ráadásul szinte teljesen igénytelen. Kifejezetten sértésnek veszi, ha túl sokat macereálják... Örökzöld, télen is jól mutat, jöhet a kertbe!

-Nyugtató illóolajaival a citromfű is azonnal eszembe jut. Gyermek hálószobák ablaka alá vele! Hozzon szép álmokat! Teát is készíthetnek majd belőle a barátokkal.

-A fűfélékkel lágyíthatjuk a kép széleit, a szegleteket. Mozgalmassá, élettelivé varázsolhatjuk környezetünket. Remek búvó- és élőhely a számunkra fontos állatvilágnak, s van belőle ezerféle. Árvalányhajból rengeteg kell majd, jöhet a kis deres csenkesz, a kamaszos, szertelenül lebegő kalászaival szívünkbe vidámságot kölcsönző tollborzfű, vagy- ha elég a hely- egy nagy miscanthus, tisztességes nevén zebrafű, vagy elefántfű. Az egyik szélesedő csíkos szigetként, a másik évről évre ducibb, látványos óriás pompomként pompázik majd.

-A fűfélékre szépen rímel hosszú, éles leveleivel a hazai kertek két elmaradhatatlan, hatalmas fűcsomóra emlékeztető szereplője, a sásliliom és a jukka. Előbbi Kínából, a Távol- Keletről származik, ráadásul hihetetlenül változatos, sokféle színben játszó virága ehető. Másik Dél- Amerika zord vidékeiről érkezett, így jól bírja a telet, örökzöld foltként pompázik a leghidegebb időben is, tavasz végén, nyár elején pedig csodálatos harangvirágszerű, fehér virágfürtjeivel gyönyörködteti szemünket. Sőt, az elmúlt ősszel sokakat- köztük engem is- meglepett itt- ott néhány égbe nyúló ajándék virága. Szeretem őket egymáshoz közel ültetni, mert így mindig van egy állandó és mindig van egy folyton megújuló is azon a ponton, ahol ők állnak a kertben.

Alakul a kép. Egyre inkább egy erdő széléről előnyúló parasztkert benyomását kelti bennem. Hát legyen!

-Hogy folytassuk a kevés törődést és vizet igénylő növények sorát, jöhet az echinacea, másnéven bíbor kasvirág. Természetesen nem csak szép és szívós, hanem hasznos gyógynövény is. Teája gyulladásos megbetegedésekre, náthára kiváló. Hasonlít hozzá a szintén Amerika prérijéről származó kúpvirág. S akkor már jöhet egy kis kokárdavirág, búzavirág és margaréta is! Tavasszal és nyáron elültethetünk néhány tövet, hervadás után pedig begyűjtjük és elszórjuk magjaikat, hogy évről évre nagyobb, természetesebb virágfoltjaink legyenek. Jól ismerik a gyerekeim ezeket a klasszikus virág alakú, hosszú szárú növényeket. Amikor kicsik voltak, sokat ültettünk belőlük együtt. Szerettem volna, ha örökre megmarad emlékezetükben a szemmagasságban lebegő színes virágok képe. 

-Néhány tő talajtakaró rózsa még romantikusabbá varázsolja a virágszegélyeket. Ők lesznek azok a tüskés jóbarátok, akikről időnként lehet egy kicsit gondoskodni. Számtalan színnel gazdagítják majd a kertet.

-Nagy kedvencem a díszgyertya. Gaurának is hívják. Nyár közepétől virágzik egészen a tényleg hűvös őszi napokig. Mindig új és új apró pillangókként lebegnek hol fehér, hol ciklámenszínű virágocskái az egyre hatalmasabb bokor felett. Legkedvesebb fajtám a Whirling butterflies.

-Apropó pillangók! Jöhet sok- sok nyáriorgona is. Nem véletlenül nevezik az angol kertészek pillangócseréjének! Ellenállhatatlan vonzerővel bír a lepkék számára. Rengeteg rovar költözik majd hozzánk, s időzik nálunk egész évben ennyi finomság láttán. Szeretem azokat a nyári estéket, mikor a jóleső, egész napos kertészkedés után a fáradtság csak ülni és figyelni enged. Nézni az alkonyatkor nektárt gyűjtögető szorgos szendereket. Szeretem a számtalan pillangót, madarat ismerősként üdvözölni. És nagyon szeretem, hogy ügyet sem vetnek ránk. Mi is csak lakók vagyunk a nagy, közös kertben. Megajándékoznak bennünket az élet valóságának szépségével a busás vendéglátásért.

-Jó lesz ez a kert. Vannak már elszórt tulipánok tavaszra, állandó zöld foltokként jukka és levendula, mozgalmasságot, lágyságot adó füvek, mellettük színes virágok, egész nyáron virágzó rózsa, hatalmas virágbomba- sásliliom- nyár közepétől, illatos citromfű, sok állat. Kell még egy fa! Mondjuk egy fügefa. Mellette szól ízletes gyümölcse, csodálatos ágrendszere, szépséges levelei, s úgy általában egész mesébe illő formája, története. Tervezünk majd árnyékába vezető ösvényt, lombja alá pihenőt. Kellenek kúszó növények, "titkos" kertünk elengedhetetlen díszlete és olyanok, amik ősszel festik majd át egészen más színekkel. Őszirózsa, magas varjúháj. És van még egy, de jó, hogy eszembe jutott! Annál is inkább, mert különösen kedves a szívemnek. Ez pedig a sudárzsálya. Miután elhullajtotta a lombját, hófehér, égnek meredő ágai egész télen különleges hangulatot árasztanak. Nyáron apró, szeldelt levelei fölött fürtökben pompáznak puha, lila virágai. Sokkal tovább, mint a levendula. Imádom fűszeres illatát. Így gondolatban elkészült álmaim titkos kertjének már nem is oly titkos terve.

Hamarosan levendulát, nyáriorgonát kell szaporítanunk, hogy meglegyen a kert szerkezete. Magokat vetnünk, hogy pompás virágok nyíljanak benne. Addig már el is kezdhetjük beszerezni a nekünk tetsző fajták magjait a gazdaboltban. Vegyünk lenmagot, molyhos madárhúrt! Rendszerezzük a saját eltett magocskáinkat, rajzainkat és álmodozzunk a varázslatos, új kertünkről! Hol lesz a kis kerti ösvény, hol a pihenő? Mit fogunk benne olvasni? De jó lesz!

 Aztán óvatos léptekkel haladva töltsük meg a madáretetőket! 

Talán a jég is elolvadt már.

Van olyan, amikor egyszerűen nincs mit mondani. Nem kell beszélni. Olyan pillanatok az életben, amiket tökéletesen vadidegen emberekkel- kortól, nemtől, vagy anyanyelvtől függetlenül- közösen, egyként él meg az ember. Amikor tudod, hogy pontosan ugyanazt érzitek. Csöndben. Egymásra sem nézve. Amit aztán sosem felejtesz el. Ezen a héten kétszer is részem volt ebben az élményben. Mindkétszer a családom társaságában. Földrajz órát tartott nekünk Tenerife, meg az égi- földi Tanító.

Hallottam már korábban is a Puerto de Santiago közelében található természetes medencéről, de arra, ami a kacskaringós, ciklámenszínű murvafürttel és valószínűtlenül hatalmas, vidám sárga tölcséreikből egzotikus, púderes parfümillatot lehelő trombitavirágokkal övezett utcácskák végén várt rám, a legkevésbé sem voltam felkészülve. Akárhány színes képen megnézhettem volna, a valóságot még csak meg sem közelíti egy sem! Egy sárga viragporral borított vidám tündér arcocska megtisztogatása és a családunk férfitagjaival különösen barátságos Kanári- szigetlakó macska alapos megsimogatása után a cél felé vettük az irányt. (Bár a szigeteket éppenséggel a kutyákról nevezték el, a latin "cane" kutyát jelent)

Szeretem a hegyi utakat.

Nemcsak a velük szükségszerűen együtt járó csodálatos panoráma, hanem főként a titokzatosságuk miatt. Mindig valami meglepetést rejt a következő kanyar. Nem tudni, hogy vajon hálóval visszafogott, bármikor nyakunkba gördülni kész kövekkel teli sziklafal, vagy épp mellbevágó, borzongató mélység vár-e mögötte. A jelen embere számára adott és természetes a mindennapok megnyugtató biztonsága, de olykor muszáj halált megvető bátorsággal az Ismeretlen mögé nézni. Érezni a szív lüktetését minden porcikánkban, aztán elfogadni azt, ami jön. Lehet, hogy egy szédítő mélységből feltörő friss fuvallattal telik meg a test és lélek, lehet, hogy az egész előttünk álló út mutatja meg magát. S lehet, hogy egy újabb girbegurba, szűk, aztán meg egyre szélesebb, egyenesebb lépcsősor visz magával lefelé egy varázslatos helyre. 

Ahogyan most velünk történt. 

Félretolt rikító sárga műanyag kordonok jelezték a szépséges mediterrán házak között egyébként alig látható, jelentéktelen kis nyílást. Aztán egy bal kanyar, még egy lépés, és kinyílt előttünk minden irányban az igéző, lebilincselő szépségével és döbbenetes erejével azonnal mellkast- szívet döngető látvány. 

Balra néhányszáz méteres fekete sziklafal, alatta a homokos partot marcangoló fehér habok. Legalább tizenöt méter magasan kavargott a hullámok keltette pára. Közelebb, nagyjából középen egy másik, mintha direkt takarná a teljes képet, csupán zuborgó lényegét, a víz legyőzhetetlen erejét mutatva, s az újabb tajtékos, ki tudja, milyen messziről fékezhetetlenül csakis felé igyekvő hullámokat megtörve. És egy még kisebb, csipkézett testű, a legkisebb a mesebeli óriások között.

S ha már Óriások, a látóhatár jobb felén Tenerife egyik legjellegzetesebb látványossága, a Los Gigantes, az igazi óriások. 500-850 méter magas gigászok egymás mellett, mintha az idők kezdete óta ott állnának. A sziget őslakói, a guancsok szentekként tisztelték ezeket a hatalmas, vulkanikus sziklaképződményeket. A területnek a "Muralla del Inferno"- a Pokol fala,vagy "Muralla del Diablo"- Ördögfal nevet adták. Ez a szent hely jelentette számukra a világ végét. Nem meglepő. Egészen közelről, a sziklák lábánál elterülő strandról szemlélve végérvényesen szembesülünk saját porszem mivoltunkkal. Mindig, ha fölénk magasodnak, amikor hosszasan bámészkodva végre észrevesszük, hogy elrepül előttük egy a méreteikhez képest semmiségnek, apró fénylő konfettifelhőcskének tűnő, egyébként népes sirálycsapat. Minden alkalommal, amikor a felénk érkező "zöld szoba", a szörfösök kedvelt hulláma elkap és a fenékhez szorít egy pillanatra, hogy aztán eufórikus örömmel jussunk újra lélegzethez. A leszelídebb hullám is bömbölve dörgi itt az ember arcába, fülébe, hogy ő a főnök. Igen, a Gigászokkal való személyes találkozás volt az egyik a kettő közül... ezért kalandoztam így el. 

A lépcsősor tetejéről lenézve ők távoli kellékei voltak aznapi látvány- és élményadagunknak. Most, középen pedig ott a lényeg, az erre a napra nekünk szánt felejthetetlen, a kékesfekete természetes medence! Szemben, a kép hátterében jól kivehetőek a szomszédos sziget, La Gomera körvonalai. A medence a bejáratánál kialakított néhány csúszós lépcsőfokon, majd az algáktól még csúszósabb, sekély vízzel ellepett vulkanikus köveken megközelíthető. Két oldalára sziklapihenőket teremtettek a sziget istenei, talán, hogy kedvében járjanak a vándornak. S ha már erre hozta jósorsa, gondoskodtak a tökéletes welness élményről: időnként, ha néhány másodpercnyi huhogás, lihegés, húzódozás után végre megszokta a mindig hűsítő, aztán meg egészen kellemes, 21 fokos vizet, a medence peremén átnyúlva hatalmas hullámokkal simogatja, veregeti meg az arra érdemes vállát, nyakát az óceán. Ezen maga a fürdőző, s a sziklákon vidám, néha kicsit kárörvendő oroszlánfókákként üldögélő, napfürdőző egybegyűltek is hatalmasakat hahotáznak. Akkor is, ha egyébként nem affélék. Mert itt, a barlang tövében, ezen a varázslatos helyen búvármaszkkal kis színes halacskák után kutatva mindannyian gyermekké válunk újra. Ha egy időre ki is ülünk valamelyik sziklára száradni, vagy jóízűen röhögni a többieken, az élmény, a bátorság órákig vissza- visszahív minket a vízbe.

Aztán egyszer csak, úgy 3 óra tájt valami megváltozik. Először csak pajkosan játszadoznak velünk a hullámok, aztán egyre komolyabbra fordul a játék. Kicsit nagyobb lesz a nyakleves. Még erősen süt a nap, de a dagály megállíthatatlan. A nevetésbe némi ijedtség keveredik, egy igazán komoly, egészen a bejáratig elérő, mindent elmosó hullám pedig végleg elveszi a legvakmerőbbek kedvét is. Kiürül a medence.

Az oroszlánfókák lassacskán összeszedik a cókmókjukat és minden elcsendesedik. Megjelennek a kezekben a telefonok, kamerák és forogni kezdenek. Mások csak némán gyönyörködnek. Együtt vagyunk. Egy szót sem szólunk, csak szép lassan elkezdünk egyre feljebb szivárogni a lépcsőkön. De amíg lehet, elnyújtjuk a pillanatot. Egyszer csak egészen parányiak lettünk és olyan hatalmas ez az egész! Aztán elmenőben, legalább fél óra múltán a lépcsősor tetejéről vetünk még néhány utolsó pillantást a párafelhőbe burkolózott magas sziklafalra, a kisebb testvérét ostromló, s a legkisebbet szinte már teljesen ellepő haragos hófehér tajtékra. Elcsodálkozunk, mennyire másképp néz ki most a sziklamedence, pedig az előbb még vidáman lubickoltunk ott. Elbúcsúzunk a szemközti La Gomera sziluettjétől, aztán megfogjuk egymás kezét és vidáman tovább indulunk a virágos kerítések mentén. A vígan ringatózó kikötői hajók árbócai mutatják az irányt a következő kaland felé..

És jobboldalt még megvannak, tudjuk, vigyáznak ránk a Gigászok.

Elérkezett végre ez a nap is! Elindultunk...

Háát, mit mondjak? Nem ment zökkenőmentesen. Az alapítóról elnevezett fapados légitársaság, ami számtalanszor oly nagy elszántsággal és leleménnyel, annyiféleképp szívatta már meg utasait most is hű maradt önmagához: két Ferihegyen tett megelőző látogatás sem volt elég nekik, hogy tájékoztassák az Utazót, csak sikerült kifosztaniuk minket. Megcsinálták, ők voltak a dörzsöltebbek. Drágán megfizettünk a távozásért. Sebaj! Magunk mögött hagyjuk ezt a festői szépségű, lángoktól ölelt kis országot...messzeringó gyerekkorunk világát. 

Az egyetlen ittmaradó kis sziget egyelőre a Kert. Ahhoz még visszajárunk. Ne aggódjatok füvek- fák, növények, Kedves Barátaim! Nem hagylak benneteket cserben, csak egy ideig magatokra, tán jobb is így, még vadabb, állatbarátabb lesz a világ szívemnek legkedvesebb hazai szeglete.

A taxis, szomorú kis emberke szépen kidöcögött velünk. Egy szót sem szólt. Néhány hajnali postakocsi talicskán maltert toló életunt melóst meghazudtoló sebességgel, meg egy bringakormányt mindkét kézzel elengedő laza figura elhaladt a bagószagú kicsi kocsi mellett, utóbbi, hajnal négy lévén buliból tarthatott hazafelé. De csak kiértünk. Örökkévalóságnak tűnő órák a reptéren... Azért a végeken reptéri alkalmazottnak álcázva létezik még néhány önzetlen, kedves honfitársunk, így dél körül talán- ha a szelek is úgy akarják, egy másik járattal- Délnek vesszük az irányt! Addig literszám iszom a kávét, miközben a fejem a kezemben pihentetem.

Felszálltunk. Az élményre felpöccintettem évi egy colámat, megadom a módját! Fülembe csengnek a KFT együttes sorai: " Félni akkor kellett volna, mikor felszállt velünk a gép, de ha lent maradtál volna, az tőled nem lett volna szép." Túl az Alpok hegyláncain, meg a fél Atlanti- óceánon ott vár rám a nyugalom, a béke, a hullámok monoton zúgása, s mivel velem jön a családom, az Otthon. 

Eszembe jut a taxis bácsi.

Amikor ott döcögtünk orrunkban az évtizedes cigarettaszaggal a hajnali fagyban a Lágymányosi- hídon, arra gondoltam, hogy vajon honnan jött? Repedezettre koptatták az évek a műbőr dzsekit is, meg azt is, aki viseli. És viseli az életét, az éjszakázást, a lépcsőkön caplatást hálós szatyornyi bevásárlásával a hatodik emeletre megsárgult falú otthonába. Nem tudom, mi hajtja. Fogalma sincs róla, hogy az ő világa és az enyém mennyire hasonlít egymáshoz. Ugyanannak a panellakásnak a két kijáratánál állunk. És nem tudom elmondani neki, mert el sem hinné, meg sem hallaná. 

Pedig pontosan olyan, mint én. A hátsó ülés rejtekébe süppedve jól elképzelhető: kisfiúként ugyanilyen borzas lehetett a haja nagyratörő tervekkel teli gömbölyű tarkóján. Tele volt reménnyel. Vajon miért vesztette el? 

Vajon mihez kell nagyobb bátorság? Menni, vagy maradni? Ő bátran marad, én bátran indulok. Várnak a Kanári- szigetek!!!

Tél van a kertben.

Minden csendes, megállt. Mély álomba zuhant az "Öreg Hölgy". Csak néha, egy-egy órára zavarják meg vidám, randalírozó cinkehordák, rozsdafarkúakból verődött gigerli brigádok. Rá-ráijesztenek a riadt verébnépre, erőt demonstrálnak, aztán a rendzavarást megelégelő szajkócsalád tekintélyes mátri-, vagy pátriárkája rájuk ripakodik: elég volt, hagyják tovább pihenni a többieket! Újra csend. A Napot eltakaró és az egész napot a kertben töltő eső-, pára-, vagy épp ködfüggöny már nem ereszt át semmi romantikát. Képen röhög mögüle a természet: nagy szemekkel próbál meggyőzni, ez már örökre így marad, ki nem teszi innen a lábát. Jól esne egy kis hó. Takarja el, legyen gyönyörű és vidám!

De a hidegtől elbújva bent én is készülődöm. Gondolatban már tervezgetem az újat. December környékén már egyre nehezebben tudom felidézni, mennyire buja, milyen gazdag színekben, formákban a nyári kert. Előveszem a fényképeket, hogy elhiggyem, és végiggondoljam, hogyan fejlődhet tovább.

A "hó alatt" érlelődő rejteke. Inspiráció a Nagybetűshöz. Ahol új emlékeket gyűjthetnek.

Időnként, ha néhány napsütéses perccel megajándékoz a természet, kisétálok és elképzelem, milyen lesz majd. A kert egyszer csak elkezdi megmutatni, mivé akar válni. Egy délután megjelenő fénysáv kijelölheti, hová kívánkozik pihenő, merre vezessen egy kis ösvény. Ott lehet aztán jókat sütkérezni! Kellenek majd magasságok, feltűnő elemek! És már készülhetnek is a rajzok! Élénk, fényes színű, kövér ceruzacsokor segít felidézni a nyár ezer színét. Milyen könnyű visszaidézni! Elgondolkozom ilyenkor jóbarátaimon, a növényeken. Persze, olykor mesélek is róluk a gyerekeknek... S újra ott vagyunk a kertben. Sehol nincs már a szürkeség okozta mélabú! Végül a képekből összeáll az igazi. A végeredmény persze kicsit úgyis más lesz, mikor elkészül. Az ízekről, illatokról sem feledkezhetek meg! Alaposan végiggondolom, mi mindent szeretnénk, mitől lesz kényelmes, minden igényt kielégítő! 

A kert művészetében keveredik az összes többi. 

Múlandó tűnékeny, mint a kimondott szó, az eljátszott dallam. Ugyanakkor állandó is. Hiába ugyanaz estéről estére a szöveg, a mozdulat, kicsit mindig máshogy hangzik, mást jelent. Az évek múltával egyre nagyobb lesz a fák árnyéka. A visszavágott, aztán új alakot öltő cserjék tavaly erre dőltek, jövőre meg majd amarra. Egyre terebélyesednek a virágos színfoltok, a fűfélék. Alkalmazkodnak a körülményekhez. Egy esősebb tavasz, vagy hosszabbra nyúló tél után mindig új arcát mutatja kertünk. Kicsit másképp tér vissza minden. 

Fessünk most együtt új kertrészt képzeletben!

Ha pedig van elég hely és szeretnénk bevetni az igazi nagyágyút, akkor a lila akác lesz "a mi emberünk". Rengeteg fajtája létezik, akár virágtól roskadozó fát, akár romantikus lila, vagy fehér pergolát szeretnénk. Ellentétben a kinti szürkeség fátylával a bódító illatú, nyár elején és gyakran még egyszer, a végén virágba boruló varázsfüggöny garantáltan romantikus hangulattal tölti el a szívünket. Januártól kezdve részletesen is mesélek majd ezekről a növényekről, de most szárnyaljon csak szabadon a képzeletünk!

Kelleni fog egy jó fa is. Szép, árnyékot adó, vagy gyümölcsöt termő. Hogy tudjunk olvasni, ejtőzni alatta! Minden évszakra valami színfolt. Bogyós erdei gyümölcs. Rovarcsalogató, madaraknak, gyerekeknek csipegetni való. 

A cserjékkel együtt ezek adják majd az új kertünk vázát. Ők biztosítják az állandóságot a folyamatos átalakulás közben. Hogy a felnövekvő gyermeklélek biztonságban érezze magát.

És hogy a folytonos belső változás, a nagy tinédzser szélsőségek is megkapják a díszleteket a dráma minden felvonásához, lesz majd nyáron sok virág, télen levelét elhagyó furcsa ágrendszer, rengeteg szín. Illat. Mindig valami különleges. A fűfélék folytonos mozgása dinamikát hoz, rímelve a háborgó kamaszlelkekre. Kell még egynyári, amiről csak Ők gondoskodhatnak, állatoknak való bogárhotel, fészekodú. Egy jó függőágy, hinta. Eldőlni, henyélni, olvasni az árnyékban... 

Hát, így vagyok én ilyenkor télen a kertben. Gondolatban. Nagy tervekkel. Aki kíváncsi, mi lesz ebből, tartson velem az úton! Hónapról hónapra elmesélem majd.

Most pedig felkerül a fényfüzér a tiszafára, házra. Az ábrándozást félreteszem, januárban visszatérek majd a tervezgetéshez. Almákkal díszítjük a kis Nordmann fenyőt. Feltöltjük magokkal, szalonnával a madáretetőket. Jöhet a társasjáték, sok röhögés, együtt sütés, gyertyagyújtás.  

Az Ünnep!

A minap láttam Az Olvasót. Ha szobrász lennék, kifaragnám. Bár olyanra, mint az élet, úgysem tudnám... 

Időnként -ezt csak titokban mondom el- azt kívánom, bárcsak lehetnék kicsit olyan, mint Grecsó és Tóth Árpád és Attila és Radnóti és Illyés, de leginkább Ady! Persze, a legkevésbé sem vagyok. Ahogy egyre lejjebb aljasul a main stream, lesz egyre hitványabb a közkultúra, úgy leszek én is mind megengedőbb magammal szemben. Ma már megmutatom, amit írok. 

Vannak még a buszon, metrón könyvekbe temetkezők? Most már inkább csak telefont látni. Végleg eltűnt a kezekből a könyv? Kismamák szokták csak babakocsira pakolni, amíg a pici alszik? Talán apák, anyák, nagymamák álomba ringatják még esténként mesét olvasva a csemetét. Igen, az még megmaradt. De mi? Csak úgy? Megengedjük magunknak a könyvolvasás luxusát?

Néhanap elképzelem Az Olvasót. És pont olyannak képzelem el, amilyennek akkor látszott...

Csak a képzeletemben van nyári délutánon napsugarakban fürdőző könyvtárszobája, ahol az évszázados regények és lexikonok mámorító, nehéz lehelletébe kacskaringósan felszálló fahéjas- szilvás tea gőze keveredik, a tágra nyitott ablakon pedig egymással tolakodva tódul befelé a cseresznyefa bőségétől megrészegült rigók izgatott boldogsága és a lángvirágok mézédes, selymes illata. Friss sütemény is készül Az Olvasónak, s nem kisebb egyéniségek hivatottak az ihletett pillanat varázsát sercegő lemezjátszóján megteremteni, mint Bartók és Hacsaturján. S olykor, ha úgy tartja úri kedve, merengőn kisétál a kerti tóhoz, maga után húzza a foszlós kalács, meg a magasztosan szálló kultúrpor fellegeket és bágyadtan elegyíti piszkafa testét spatulaként használva a madárdalos, virágparfümös délutánnal. Pihepuha plédre fekszik, úgy elmélkedik a világirodalom nagyjaival magánbeszélgetést folytatva a saját fejében és fittyet hány az idő múlására. 

Van tika velük titkos kertjében.

Van titkos kertje, háza.

Vagy legalább fürdőszobája.

Vagy akármilyen szobája.

Vagy akármije.

Akit én láttam, annak most két ujjnyi vastag kötél is elbírja az egész életét. Meg a mega bevásárlótáska. Nehéz felismerni, rohadt jól álcázza magát.

De pont olyan, pont ÚGY olvas. És Bartók zenél hozzá, igen. A Bartók Béla út csikorogja a hangzavart...

„Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,

 

ami nekünk vigasz!

 

Azt! Földre hullt

 

pohár fölcsattanó

 

szitok-szavát, fűrész foga közé szorult

 

reszelő sikongató

 

jaját tanulja hegedű

 

s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű

 

a bearanyozott, a fennen

 

finom, elzárt zeneteremben,

 

míg nincs a jaj-sötét szívekben!

Pontosan olyan piros vászonkötésű könyv pihent az ölében, mint amelyik a kedvencem volt tizenhat évesen, s ami ottmaradt valahol egy költözésnél. Elveszett. Most, a negyvennegyedik születésnapomra kaptam egy másikat az én édes, majd' tizenhat éves Fiamtól. Ugyanolyan piros vászonkötésben. Talán- így képzelem- pontosan az a réges régi könyv szórakoztatta most ott, a Bartók Béla úti kerítés tövében üldögélő Olvasót. Határ Győző- Éjszaka minden megnő. Minden idők egyik legnagyobb modern magyar regénye minden idők egyik legnagyobb magyar zsenijétől. Szólhatna akár róla is. És senki sem tudná.

Egy gesztus elég, hogy valakit a szívünkbe zárjunk. Az Olvasó nem rohant sehová, csak ücsörgött, megengedhette magának azt a luxust. Nagyon nehéz volt Ráismerni. Szinte mindenben különbözött attól, ahogyan az emlékeimben él. Egyetlen dolgot kivéve:

Pont ugyanazzal a semmivel össze nem téveszthető szelíd, megértő szeretettel és figyelemmel billentette oldalra a fejét, ahogyan a gyermekkoromból emlékszem Rá, ahogyan a képzeletemben látom. Elegáns volt, már már arisztokratikus. A szemén keresztül áradt be a testébe a szeretet, a tudás, a törődés, az agyában határtalan szabadsággal keletkező képek révén pedig átjutott a Túlsó Partra. Oda, ahová csak Az Olvasó ismeri az utat, ahol mindenki egyforma.

Egyetlen de ja vu- szerű pillanatban összeillett a látvány a képzelettel, eggyé vált a két kép. És az aurájában megjelent a kultúrpor, a kavargó gőz, egy mindent megvilágító fénynyaláb.

Ő volt az. Felismertem.

A tökéletesség mindig természetes. Mint a tehetség. Amivel tehetünk másokért. Nem gondolkodunk rajta, mert ott van. Mindig is ott volt. S amikor formát ölt, meglepődünk: Hogyhogy ez eddig nem létezett? Hisz oly magától értetődő. Tudjuk, természetes.

Észre sem vesszük, csak van.

Mint a légzés. Lélegzés. Lélekzés.

Beszívom: Tudom, akarom, csinálom!

.................................................................

Kifújom: Szép lassan, jól átgondoltan megvalósítom. Minél hosszabban, annál inkább kiteljesedem benne. Mint a dallam a magyar népmesék madarának csőrei közül. Kikerekedik, kivirágzik valami gyönyörű még az utolsó kis levegőfoszlánnyal is.

Minél nagyobb az elszántság, minél mélyebbre megy, minél tisztább a belélegzés, annál hosszabb, teljesebb, cifrább a kilégzéssel világra jövő eredmény.

Ülök az orvosi váróban. Aranyszínű csomagolópapírral, izzósorral megrakott papírzacskó landol az orrom előtt. Pedig még csak november közepén járunk. Egy Anya. Gondoskodik. Milyen jó volt, hogy az én anyám is így csinálta. Milyen kár, hogy ez belőlem hiányzik! Az övé a gyakorlat, nekem marad az elmélkedés. Biztos ő sem szeret itt lenni. Két vásárlás arany csomagolópapírjai közé rejti a félelmét. Engem meg elvisz az ábrándozás..

Az Erdőszéli Házikóban majd minden télen, Karácsony előtt különleges adventi koszorút készítünk. Mézeskalácsból. Csokoládés és világos tésztából együtt gyúrjuk, szaggatjuk, díszítjük a pompásabbnál pompásabb elemeket. S a végére összeáll a mindenki keze nyomát magán hordozó, egész decemberben illatozó, a vasárnaponként a gyertyafénytől csak még ünnepélyesebb hangulatot szívünkbe csempésző, remekbe szabott adventi koszorú. Idén dallamvirágot csicsergő madarak is lesznek rajta!

Hamarosan én következem. Rajtam a sor...

17 dkg liszt

1 teáskanál őrölt gyömbér

1 teáskanál fahéj

6 dkg vaj APRÓRA VÁGVA

10 dkg méz

1 tojás sárgája

FÉL teáskanál szódabikarbóna

csipetnyi só...

Nagy lélekzettel mindent magamba szívok: akaratot, tudást, igazságot, szépséget.

........Aztán jön a csend.......

.........Légzésszünet........

....Megállok a hegy tetején...

.........lecsendesítem,összerendezem...... 

És szépen, lassan kiengedem. "Egykedvű" nyugalommal. Egy a kedvem. Egy az állandóval, egy a céllal, egy a csőrömet elhagyó cirkalmas kis szóvirág gyönyörűségével.

Van a biokertben egy hatalmas Nordmann fenyő. De én még mindig aprónak, sebezhetőnek látom. Ő volt az első, akit megmentettünk. Mintha Frances Hodgson Burnett írta volna a történetét. Az erdő az utcáig ért, mikor rátaláltunk. Sokszoros durva dróthálóba zárva sínylődött szegény. Akár kockára is rághatták volna a vaddisznók: kilógtak bársonyos ágai a súlyos, négyszögletes kalodából. Pedig valaha valakik pont tőlük akarták megvédeni. Csak aztán elfeledkeztek az egykori kis karácsonyfáról, akit minden bizonnyal szép emléknek szántak. S ahogy keszekusza, viharok tépázta családjuk darabokra hullott, úgy feledkeztek meg róla is. Úgy nőtte ki a biztonságul neki szánt kalitkát, s lepte el az akácos szövedéke, míg rá nem találtunk és lettünk méltó családja, ő pedig a mi egyre hatalmasabb büszke kerti karácsonyfánk.

A Lélekzet Háztömbjében felvillannak a pilácsok. Minél sötétebb van odakint, annál több kis belső fény gyullad fel. Fényárba borulunk- izzósor a karácsonyfán és átvilágítjuk, áthatjuk, megsemmisítjük a sötétséget. Lelkünk legeslegmélyebb rétegeiből szólva, cselekedve, ki-, belélegezve. Csak igazat teremtve.

Nem vagyunk egyformák. Nem tudjuk mindannyian csillogó papírba csomagolni az érzéseinket. De a hideg folyosókon reszketve mindig rányithatjuk szemünket a bennünk lévő mesékre. Lecsendesíthetjük az agyunkban, szívünkben zakatoló félelmeinket. Fújjuk ki magunkból, s a vége legyen gyönyörű és nyugodt!

Menjünk így a decemberbe! Várjuk így a Karácsonyt! Álljunk meg így, szeressünk így, adjunk így! És figyeljük mindvégig a lélegzetünket!

Onnantól, hogy  az ember járt az űrben, már másképp néz a Napra.

"Mindannyian csillagporból származunk"

mondja a csillagász. Megszületünk, de a láthatatlan köldökzsinór továbbra is összeköt minket. A Nappal, s mindennel, ami létezik a világegyetemben. Egymással is. De a mi mindent megvilágító és átmelegítő csillagunkat a világűrt megjárt kiválasztottak másképp, kicsit jobban ismerik.

Az isteni marionett részei vagyunk. Nemcsak mi magunk, hanem az események is.

Összetartozik minden.

A Sors néha fúj egyet a selyemszálak szövedékén.

Megtölti élettel. A számtalan fuvallat, gyönge szellő, orkán, vagy épp mindent elsöprő erejű hurrikán fújja tele száz, meg száz színnel. Ettől nem unalmas, mindig más a nóta.

Mi pedig együtt táncolunk minden dallamal, úgy, ahogy a szél fütyül.

Szélcsengő. Az egyik legbeszédesebb ajándék. Együvé tartozásunk makettje az öröklét terepasztalán. Sokmindenben különbözünk mi, fém keménységű, bambusz szakítószilárdságú hosszú, zömök, vagy tökéletesen gömbölyű csengettyűk. Szólunk érces hangon, fuvolázva csilingelünk, kíméletlenül koppannak mondataink egymás kemény fején. A megkomponált muzsikában viszont, amely általunk szólal meg, ott a harmónia.

Megnyugtató, Egyetemes Harmónia.

Felakasztottak minket egy faágra. Egy ponthoz tartozunk, összetart minket a központi elem. Fékez, lecsendesít. Még a legtávolabbi, legkisebb sípocskát is. Ő ritkán szólal csak meg, hatalmas fuvallatra van szükség hozzá. Nagyon kell fülelni, mert a legritkább esetben derül csak ki, milyen szép!

Minden emlékezetes helyről, amerre járok hozok magammal egy követ, mint az indiánok. A kert, melynek tudom nevét is, virágát is ezektől a kis mondatvégi pontoktól csak még több történettel ajándékoz meg. Mindből egy emlék meséje hallatszik. Vajon jó lenne, ha hoznék egy-egy szélcsengőt is? Attól tartok, az idegborzoló túlzás volna. Pedig micsoda üzenetet hordoz! Így csakis a legemlékezetesebb világok képei kísérhetnek haza.

Sári, a Tenerife fekete szikláiról származó sárkány- szélhárfa minden szellőjárta sípjának koppanása visszaröpít a szép időkbe. Ha ránézünk, a boldogság felvillanó képkockáival ajándékoz meg második otthonuktól távol is.

A káosz csak közelről nézve tűnik annak. Ha kellően nagy távolságból nézzük, látszanak a bent dúló harcok. A középen munkáló gondolat az energia, ami egy gömbbé rendezi az egészet. A buborék falán belül fortyog, áramlik, füstölög, bugyborog.  Az egész történet bent zajlik. Csak elég távol kell állni, hogy látsszon. Kint meg más van. Sok- sok ilyen buborékban sok- sok bentről problémának tűnő helyzet. Minden apró részlete látható, de ki nem jut belőle semmi, mert az erő, ami összerendezi csak a falig ér. S ahogy egyre hátrálunk, szemünk elé tárul a kép. Ezek mind egy kerek mese jelenetei és mi, emberek elsőrangú színészekként játsszuk a szerepüknet. De a mi kezünkben itt a döntés szabadsága. Ha nem tetszik, játszhatjuk másképp. Szebben, jobban, kedvesebben.

Ezt látja az, aki a szélhárfát felakasztotta. 

Van egy olyan érzésem, hogy az asztronauta, miután visszatér, már soha nem tudja úgy szemlélni a Napot, mint korábban. Egyszerű ismerősként, ahogy mi látjuk. Sokkal mélyebb kapcsolat fűzi hozzá. Belé kapaszkodott, mikor a lelkébe hasított a mindennél egyértelműbb kívülállás fájdalma, s halálra rémült néhány pillanatig. Rácsodálkozott időtlen szépségére egy az örökkévalóság üzenetével simogató bensőséges percig. Ott fent is tudhatta, ugyanoda tartozik, mint mi itt, a Földön. Mély, igazi örök barátság alakult ki köztük. Ekképp néz rá minden alkalommal, hálás azért, hogy ott van az égen. Összeköti őket a láthatatlan köldökzsinór.

És van egy közös titkuk.